Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - M. Angel Asturias: A Vulkán legendája
M. Angel Asturias a Vulkán legendája Volt egy nap a századok során, mely évszázadokig tartott Hat ember lakta a Fák Földjét: hárman a széllel jöttek, hármat a víz hozott, de mindig csak hármukat lehetett látni. Hárman a folyó vizébe rejtőztek, s az a három, aki a széllel jött, csak akkor látta őket, amikor azok alászálltak a hegyekből, hogy a szomjukat oltsák. Hat ember lakta a Fák Földjét. Az a három, aki a széllel jött, szabadon kószált a csodákkal bevetett földeken. Az a három, aki a folyóban tükröződő fákként a széllel jött, felébresztette a földet, hogy gyümölcsöt harapdálhasson, vagy felriassza a rengeteg, mindenféle színben pompázó madarat. Az a három, aki a széllel jött, felébresztette a földet, mint a madarak, mielőtt felkelt volna a nap, és mielőtt lenyugodott volna, s az a három, akit a víz hozott, a folyó mélyén hevert, miként a halak, a halvány, ruganyos füvön, nagy fáradtságot színlelve; a földre heveredtek, mielőtt lement volna a nap. Az a három, aki a széllel jött, gyümölcsöt evett, mint a madarak. Az a három, akit a víz hozott, csillagokkal táplálkozott, mint a halak. Az a három, aki a széllel jött, ligetekben töltötte az éjszakát, a kígyókkal teli lombok alatt, vagy fenn az ágak magasában, a mókusok, pizotók, majmok, micoleonék, garrobok és mapachék között. S az a három, akit a víz hozott, a pocsolyák virágaiba rejtőzött, vagy üregekbe, ahol gyíkok harcoltak, mint az álmok, vagy lehorgonyoztak éjszakára, mint a pirogok. S a fák gyümölcseivel — melyek a széllel jöttek, s melyeket a víz hozott — csillapította éhségét az a három, aki a széllel jött, s az a három, akit a víz hozott, anélkül, hogy különbséget tettek volna jó és rossz gyümölcs között, mert az első embereknek tudtára adatott, hogy nincs rossz gyümölcs, minden gyümölcs a föld véréből való, megédesítve vagy megsavanyítva, az őt hordozó fa természete szerint. — Fészek! Könyörületes Monte en un Ave! A széllel jöttek egyike visszanézett, s a társai Fészeknek nevezték el őt. Monte en un Ave az anyja és az apja emléke volt, az esővízszínű állaté — aranyló pupillája mélyén két kis fekete kereszttel, amely halszagú volt és nőies, mint a kisujj — az állatok megölték a tengeren, hogy megnyerjék ezt a földet. Az ő halála volt az ára a festői partvidékből előbukkanó nedves tájnak, amely szétszórt, távoli jegenyéivel, erdőivel, hegyeivel és a folyóval, amely mozdulatlannak tűnt a láthatáron, olyan volt, mint egy varázslat... A Fák Földje! Akadálytalanul haladtak előre a parti természetben, amely finom volt, mint a gyémánt tüze. Mentek, egyre beljebb, a fák zöld koronája felé, s mikor először közelítették meg a folyót, hogy szomjukat oltsák, három embert láttak a vízbe bukni. Fészek megnyugtatta társait, a különös mozgó növényeket, akik szavukat vesztve csodálták képmásukat a folyó tükrében. — Ezek a mi álarcaink, mögöttük rejtőzik az arcunk. A képmásaink, amelyek segít
