Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Jegyzet a Periszkópról

lére, úgy hallgatta felzaklatott szíve árva muzsikáját. Egy pár felhőrongy szélén puha unalommal kószált most a sárga képű hold. A város már lehunyta szemét. Csak az a villa égette szemtelenkedő mécsesét. Megdörzsölte a szemét. — Valami zsúr lesz az biztosan — és előredűlt a feje, még a lármát is szerette volna hallani. A villa éles fényű ablakán árnyékok szórakoztak. Szalonképes árnyékok. — Biztosan táncolnak — biztosan... Felemelte a lábát, dermedt zsibbadás hangyászott benne. A rúgásra emlékezett ez a láb, amivel első este tisztelte meg a börtönfelügyelő. Most azzal a lábával táncol a másik. Megsimogatta a rúgás helyét. Éhség is kínozta. Torták habos íze alkalmatlankodott ínyén. A fekete kenyér készséggel kandikált ki a hátizsákból, de nem tudott nyúlni érte. Forró lüktetés hevítette halántékát. Egy kis hóért lehajolt, és megdörzsölte a homlokát.

Még ott nedvezett kezében az a kis golyó. Fáradt lendület elengedte a havon. Kissé felfrissült, de most még éhesebben nézte a völgyben a várost. Azt a villát!... Bizonytalan kongással hullámzott ide a messzi harangozás. Most váratlanul egy éles hullám kis szellőt mozgatott feléje. Körülnézett, és úgy találta, hogy a kopasz fák is valami jámbor imát sóhajtanak. A börtön lelkészének kenetessége bántotta most. Előre bámult. Most már egyetlen sáv iparkodott ide a villa felől. — Ügy látszik már egyedül vannak — próbálgatta innen az ellenőrzést. Egy ösvény megmutatta kitaposott hátát. Megindult, egy bokor előtt megtorpant. Nem messze oldalt nagy gömbölyű és mégis esetlen fehérség kúszott. Sietve közeledett. — Hisz ez lavina — és meghökkent. Labdázó gyermekkora villant zúgó fejébe. Egy derült fütty is kiszaladt a várakozó száján. — Ejnye, hisz ez csakugyan ... — A szél most már rohamot kapott, és bátran dühöngött. A csúszós havon lépcsőket vert, úgy rohamozott le a lankán. Most oldalba vágta a féktelen vihar. Megállt kétségbeejtő futtában. Az a lomha fehérség hirtelen valami rémült szörnyű komondornak meredt elébe. Kidobta a karját a villa felé. Egyetlen uszítás volt ez az ember. — Oda ni, látod? Ott van az a gazember... gyere, gyere csak utánam, látod, mindig csak utánam!... Ott a villa, az az ablak, a fényes ablak, nézd, a szeretője, látod? A csupasz melle — fogdosó kezével uszított. — Együtt vannak, látod? Együtt meztelenül, a combja is, láttad? — uszítva jöttek a lázadó hangok. Már lent volt a meredély lábánál. Lihegve elébe került a fehér robajnak. Hátranézett.

— Utánam! — hördült még föl. És a havas szörny közömbösen a sarkára hágott.

Hagyományunk a — Periszkóp

Ki tud ma — mikor a magyarországi U j I r ás, a jugoszláviai 0 j S y m p o- sion (s nem utolsósorban a mi Irodalmi Szemlénk is) programszerűen nemcsak irodalmi, hanem művészeti folyóirat is akar lenni, s terjedelmük jelentős részét grafikák, képek, fényképek, festmények foglalják le, ki tud ma s nálunk arról, hogy volt 1925-ben egy lap, amely a későbbi — többnyire steril irodalmi — folyóiratokkal szemben már akkor művészeti és irodalmi szemlének tartotta magát, s az irodalmat és az egyéb művészeti ágakat természetes kölcsönhatásukban szemlélte? A lap a frissen kisebbségi életbe szakadt erdélyi Aradon jelent meg, Szántó György szerkesztette és Periszkóp nak hívták.

Periszkóp! Micsoda szellemes cím! Ahogy a periszkóp segítségével a tengermélyből a tengerfelszín végtelen távlataira látnak, úgy láttak az aradi Periszkóp olvasói a kisebbségi élet, a vidék mélységeiből az európai szellem végtelen tájaira. A lap szerkesztői, munkatársai — Szántó György, Schiller Géza, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Uitz Béla, Fábry Zoltán — irodalomban, képzőművészetben, színházban, filmkultúrában — mindenben a távlatot, a legkorszerűbb törekvéseket keresték.

De ez a lap nemcsak a különféle művészeti ágakat egymás mellé rendelő szerkesztői gyakorlatával s igényes, európai horizontjával jelentett újat az akkori magyar folyóiratok között, megkülönböztető jegye volt az az érdeklődés is, amellyel a különböző országokba szakadt magyar irodalmak és művészetek felé fordult. Volt szerkesztője nemcsak Magyarországon, hanem nálunk is. A mi irodalmunk Fábry Zoltán „csatornáján" került az oldalaira, s ilyenféleképpen a Periszkóp a mi közvetlen hagyományunk is. S törekvései miatt — a Tűz s a későbbi, Budapesten megjelenő Apollo mellett — tarthatnánk akár modellünknek is. (TŐZSÉR Ä.)