Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Sebesi Ernő: Vízió a hegyen
Sebesi Ernő vízió a hegyen Bizonytalanság zörgött üres zsebében, ahogy becsukódott mögötte a börtön nehéz és penészbe fagyott kapuja. A kapu mögött mélyen, a sötét, rossz szagú udvarban ott maradt tíz esztendő minden magánya. Megállott, és első gondolata a patkány volt, amelyiktől nem búcsúzott el a mai hajnalon. Visszaküldte fáradt nézését, közben észre se vette, hogy nagyot sóhajtott; rossz kabátjának kikezdett daróca meghatottan szisZ- szent föl az első szabad szűz lélegzetre. Tegnapi utolsó körsétájára emlékezett a lába, valami tompa ruganyosság szaporázta lépteit, de mégis nehézkesen jött előre a hó miatt. Egy gerinc szemtelen meredélyén járt, lentről idepárolgott a város a havas alkonyban. Visszaemlékezett a tíz év előtti időre, és most innen messziről is változást jegyzett fel a félénk két szeme. Hátizsákját kissé nehéznek találta, és letette a hóba, egyik vackán fekete kenyérnek ragadós bélé fázott gömbölyödve. A város most már ezer kis csóvával lángolt, összeráncosodott a homloka, és jobb kezével a torony irányába bökött: — Az ott, ni az Árok utca. — Igen, igen, ott a kishíd és nem messze a parkban, igen, ott a villa... Köhécselni kezdett, és roppant magánya dacára riadtan nézett körül. Egyedül volt. — Igen, a villa... A szája lázadó grimasszal sztrájkba zárult. Keze. felszabadult két keze elszánt ökölbe dermedt. Lehajtotta szegény fejét, de azért így is látta azt a villát. Hirtelen visszacsavargott tíz esztendőt a múltja irányába egy elkeseredett ugrással az emlékezés rozoga hídján. Ott látta magát a villa előtt, innen a rácson. Valami megmagyarázhatatlan előérzet gyűlöletet és undort parancsolt már akkor is az arcára. Jóformán nem is ismerte a villa tulajdonosát, csak látta néhányszor, és mégse tudta elviselni futólagos nézése véletlenjeit. Az a csapzott bajusza és ráncos homloka iszonyt jelentett kiszolgáltatott szemének. — Igen — semmi közöm hozzá —, mondta magában hangosan, és mégis bántotta az emlékezés puszta reflexe. Hogy hányszor köpte ki előtte undorát, már nem is igen tudta. Próbált felnevetni, de nem engedelmeskedett az illetékes izma. Hirtelen balra révült, és a börtön megmutatkozott a nagy messzeségen át. Most biztosan a szeretőjénél van a bitang börtönfelügyeló, ott benn a városban, abban a hencegő kivilágított villában. Újból benn volt a nézése a kertben, élesen figyelt. Egy ablak kigyulladt, utána valami futó árnyék suhant fel ide. — Ez ő lesz — mondta dühösen. Most még egy árnyék jelentkezett. Leguggolt, és egy meztelen váll villant ide. — Csak a szeretője lehetett — rándult meg a szája. Meleg ment rajta végig, a térdei körül hullám bicsaklott meg. Felkapta a hátizsákot, és dühös ívvel a vállára kapta. Megindult. A hold jött vele sárgán, valami hamis részvéttel fonnyadt képén. Most meg kellett állnia. A város másik végén egy kis viskó — az övé — szomorú sötétben szégyenkezett. Egy kutya vonítása hosszan elnyújtva felkúszott hozzá, a meredélyre. Kopasz fák álltak itt őrt a csönd előtt a végtelen fehérségben. Ijesztő magányban lógott ő itt, az egyik őrtálló fához támaszkodva. Feje le-lebukott a kiszívott mel* Az első köztársaság magyar orvos írójának novelláját a Periszkóp közölte 1925. áprilisi számában (3 — 4. oldal).
