Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Fried István: „csak Földet üvöltök és börtönt döngetek” (Földes Sándor lírája)

pillanataiban), nem „nagy“ költészetet teremtett, hanem kölői magatartást kísérletezett ki.

Éppen e kötetben találkozunk olykor bántó Ady-hatással, kifejezésben („hitetlen hit“, „el nem csókolt csók"), de olykor versformálásban, mondanivalóban is. Nem többek e versek Ady-parafrázisnál:

Minden királynak rongy a trónja, de — Halál — a tied legrongyabb, te nem teremtesz soha semmit, téged is a csókunk teremtett, s kik megtagadnak, sokasodnak.

Ady ereje nélkül való az alábbi Ady-parafrázis is:

Ez a halottak népe, élni nem tud és nem akar, amit szeret: rongy és kísértet, s mindig másé a diadal...

De Adynál rosszabb mesterek is hatottak Földesre. A XIX. század végének vértelea- parnasszien líráját érezzük az alábbi sorokban:

Én hallgatom: egy forró szerenád titokzatos kürtök ölén remeg, mély és titkos, akár maga a Lét... elfut a perc — s nem érti senki meg.

E verseit Földes a következő kötetében fogja kitagadni, ahol eltér ugyan Adytól, de továbbra is vállalja, s a maga módján megpróbálja folytatni is. Végül a Ver sacrum című versben találjuk a Földes-költészet egyik jellemző korai típusát. A Mécs Lászlé Hajnali harangszó című versével rokon, belső lüktetésű, expresszionista töltésű, ám másféleképpen extatikus-himnikus költemény azonban csak múló epizód Földesnél, ha a biblikus-újtestamentumi motívumok meg is jelennek majd az érett Földes- művekben:

fulladt szívünk ki a Napra, ködfalakra színt locsolni! szűk szavak holt börtönsúlyát törje szét ujjongó ének

— hirdeti a följebb körvonalazott verstípus Földes útkeresését.

Az útkeresés pontos dokumentuma a Tömeg című verseskötet, mely az „emberirodalom“ újfajta megfogalmazásával tűnik ki: „A tömeg kohójában meghal az egyén és feltámad az egyén: ez az én hitem, harcom és világosságom“. A programnyilatkozatot a költészet szentesíti: „én már meghaltam, már csak mi vagyunk“. Egyre gyakoribb alany a: „valaki", mind inkább „valahol" a helyhatározó, a költő a „Térbe kiált" (jellemzően nem szól, nem üzen, nem gondol, nem képzel!), s ha az előzi kötetben csak feldobja szívét égő jel gyanánt, most már:

... verseket, nőt és gyermeket elhagyva

fölemelem szívem (mint véres öklöt) egy éhes tömegben

A költő szava: rohamjel, fényszó, szabadságjel; hosszú sorokon keresztül gördül előre az egyre izgatottabb mondanivaló. Már az előző kötetben is kísérletezett a prózában írott költeménnyel, ez a fajta Földes-vers itt elszaporodik. Ezt a prózától még csak nem is a belső lüktetés különbözteti meg, csupán a felütöttség, az állandóan érzékelhető robbanó töltet, egy-egy eszelősen variálódó alapgondolat:

a kenyérért ácsorgók, a szénlapátolók, az utcasarkon reszketők bajtársa ő ...

a költő nem azoknak szól, kik a szavak cifra játékát