Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Zalabai Zslgmond: Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika
a mi fiataljaink verseiből is. De ha jelszívódott’... költészetünk anyagába, a személytelenbe’, akkor verseik nem érthetetlenek, csak megértésük ,irodalmibb’ (hogy divatos szóval éljek: szövegközpontúbb) kritikát igényelne, mint az eddigi szlovákiai magyar irodalomkritikai gyakorlat“ — írja Tőzsér Árpád az antológia előszavában. Tegyünk egy próbát! Találomra nyitom fel a könyvet: 139. oldal. Tóth László verse, Helyzetek Tolnai Ottó úrnak: „tudod a pöcegödrökben imával cserepezd a szád tudod a szél átfűzi koponyádat imával cserepezd a szád tudod" Az első versszak egyszerre fejezi ki a világot a „2X2 józanságával“ látó költő félelmét, a halál vízióját („tudod a szél át fűzi koponyádat") és a megmaradás utáni könyörgést („imával cserepezd a szád“]. Az adott érzés (a félelem) időből, térből, ok-okozati összefüggésből kiszakítva általános érvényűvé avatva nyilvánul meg. A második szakasz élesebbé teszi a képet, az előbbi elvont félelemérzet konkrét „földi“ tartalommal telítődik: „madaraim lágytojások ebédre árnyékomba vágott kés: remegek" A költőt a meg nem született, a már csírájukban elpusztuló értékek idő előtti, tehát értelmetlen és ostoba pusztulása tölti el szorongással. Az emberiség egy esetleges jövőbeli halála, mielőtt még a zenitre, lehetőségeinek csúcspontjára érne az emberi faj. A szakasz utolsó két sora ismét a jelenre, a katasztrófa lehetőségét magában hordó mára utal, egyszerre vetve fényt a szorongásra s az ezzel dacoló életösztönre. Aki „remeg“, az él, aki él, az gondolkodik, aki gondolkodik, az átéli korát, aki átéli korát, az demonstrálja is azt az adott állapot felmutatásával. Az utolsó sorok akaratlanul is egy közismert, sokat szavalt Gyurcsó-vers sorait juttatják eszembe: „Mennyi lehetőség sírra, halálra, és mégis élünk." Csakhogy amíg Gyurcsó félelemből és élet- szeretetből ötvözött érzéskomplexuma fogalmilag nyilvánul meg a versben, addig Tóth Lászlónál a képben munkál, a képből sugárzik ez az érzés. Tárgyakba (madárba, tojásba, árnyékba, késbe) kódolva várja a dekódolónak a megfejtés felé irányuló szellemi erőfeszítését. A harmadik versszakban változik az idősík. Amit az imént a jelen lehetőségeként mutatott be a költő, az ebben a szakaszban a vízió által megélt valósággá vált: az „ember-utáni csend" tájait járja be a költő, s visszafogott, szűkszavú kommentárral jellemzi a földbe került, holt tárgyakkal egyenlővé vált mozdulatlanságában, moccanat- lanságában is riasztó embert: „falevél hízik a szádon szemed konzervdoboz hízik: a fog jobban fájjon szemed konzervdoboz" Az első és a harmadik, illetőleg a második és negyedik sor egymásba kapcsolódása (a gondolatpárhuzam, illetve ismétlés eszközeivel) fokozza, erősíti a szenvtelen kijelentések hatását. Vissza a jelenbe — jellemezhetjük a negyedik versszak ismételt idősíkváltását, amely a második szakaszhoz kapcsolja a befejező négy sort. A fejünk felett Damoklész kardjaként függő veszély okozta szorongást, az „árnyékunkba vágott kés" idegroncsoló tudatát a sorok váratlan groteszkje oldja fel:
