Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Zalabai Zslgmond: Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika
„és nem bírta már és nem bírta csak betörte az utolsó síposseggű lovat is“ íme, a hatalmas homo, az istennel egyenrangú teremtő ember, aki — mivel az emberiséget nem tudja „betörni“ — a játékhoz menekül, s hatalmát és erejét egy tehetetlen, ellenállásra képtelen gumidarab, egy játékló ellenében fitogtatja és gyakorolja. Az én kontúrjaim, az egyén lelkének rezdülései, az érzelmek skálái tehát ott rejlenek a versben. A hangsúly a rejtelme k-re esik, ugyanis első látásra talán úgy tűnik, mintha az ilyen és ehhez hasonló verseket nem is egy érző-gondolkodó költő írta volna, hanem valami számítógéphez hasonló „poétagép“. A romantikától az alkotói szigorig Legyünk őszinték: szerencsém volt az imént. Ha esetleg olyan versnél nyitom íel a kötetet, ahol cserbenhagy a beleélő-beleérző képesség... Mert akadnak (s jócskán) olyan versek is, amelyekkel kapcsolatban mit sem ér Roman Ingarden tanácsa: „a vizuális kép szubjektív behelyettesítése a nyelvi struktúrának a műben.“ A szer- kesztetlenség, a súlypontok aránytalan elosztása a vers szétfolyását eredményezi. A sokszor tetten érhető „dekoratív verbalizmus“ sem válik a versek előnyére. A „polgárpukkasztó“ stílus — kétségkívül élt és él ilyen hajlam és igény fiataljainkban! — programját Kulcsár Ferenc fogalmazta meg Metamorfózis című versében: „tenyérnyi téren ég a szél dermed a fégcsap — beleér beleér belehal de előbb számol százig romantikázik megszakadásig" A stílusromantika elkerülhetetlen, de elhagyható korszaka után fiatal költőink legtöbbje most éli az érzés, az alkotói szigor, a tudatos önfegyelem (vagy ha úgy tetszik: az egyszerűsödés) korát. Markánsan példázza a fejlődést a Metamorfózis költője, Kulcsár Ferenc. Költészetén nem az olvadás, lazulás, fogyás, hanem a szilárdulás, a fagyás, a kristályosodás tünetei észlelhetők. A kezdetben „megszakadásig“ romantikázó jégcsap tükrében a valóság egyre tágabb szelvénye tükröződik. Költészete tematikailag is sokat gazdagodott, az antológiabeli versek Füst Milán-i „objektív szomorúsága“ után az élet más területeit is képes feltérképezni. A Sirály-ié\e versektől eljutott a szilárd szerkezetekig. A „kilencek“ közül talán ő képes a líra legnehezebb feladatának maradéktalan teljesítésére is: arra, hogy a legkevesebb szóval a lehető legtöbbet mondja. Égtájak a domb homlokán című versében írja: „s a fákon felzendült / monumentálisán éretten a gyümölcs“. Fiataljaink közül ő az, aki a legjobban bánik a hangulat és környezetfestés eszközeivel: hol Kosztolányi /Zónájából olvaszt be egy részletet versébe, hol egyetlen jól megválasztott szlovák szó használatával teremt „pozsonyi“ hangulatot, ismét máskor a rádió híreinek egy-egy mondatfoszlányát építi be költeménye anyagába. Külső és technikai okok következtében legjobb versei hiányzanak az antológiából. Kár. (Érvényes ez a vele egy időben induló Varga Imrére is.) Ügy tudjuk, egy kötetnyi verse már a kiadóban várja, hogy megadassák a bizonyítási lehetőség. Kíváncsian várjuk a folytatást!
