Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Zalabai Zslgmond: Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika
Ügy érezzük, hogy Aich Péter, Mikola Anikóval és Tóth Lászlóval szemben, akik már megtalálták egyéniségük struktúrálásának a módját (az előbbi a „befagyasztott dinamizmusban“, az utóbbi az „akcelerált dinamizmusban“), destruktív alkat. Amíg társai felépítik a verset, ő leépíti a „vers-katedrálist“ (nem Juhász Ferenc-i értelemben!). Struktúra nélküli versei úgy roskadnak magukba, mint egy csontváz nélküli hústömeg. Értsünk szót: nem a lazább (vagy teljesen laza) verskomponálás, a szabad asszociációk ellen van kifogásunk — tudjuk jól, hogy a XX. század a művészet minden ágában felbontotta a harmóniát, szétzilálta a formákat, szerkezeteket, műfajokat és műnemeket. De hiányoljuk az Aich-versekből azokat a „titkos kulcspontokat“, amelyekről a modern vers értelmezését taglalva Walter Höllerer így ír: „Az éjfélé kulcspontok teszik csak igazán láthatóvá a vers összefüggéseit, a vers rendszerét és súlypontját, s ezek emelik ki az élmények metszéspontját...“ Aich verseiből épp ezek a súlypontok hiányzanak, azok a titkos, láthatatlan, de a (jó) modern versekben meglevő csapágyak, amelyek egymásba igazítják a „forma“ és „jelentés“ fogaskerekeit. Álljunk meg egy pillanatra még a „Jelentés“ fogalmánál is. Nem szavazunk az egyértelmű jelentés mellett. A vers többszólamúsága, polifóniája több jelentést is elbír. Van költemény, amely csak a forma által szabadít fel érzelmi energiákat, mondjuk a mássalhangzók beat-zenekarának egyenletes, kemény ritmusaival vagy éppen a magánhangzók vonósnégyesének halk muzsikájával. Szép példa az utóbbi lehetőségre Mikola Anikó Magányunk próbája című versének egy része, amely a mély és magas magánhangzók soronkénti, csaknem szabályos váltakoztatásával teremt hangulatot: „Táncodat kék-fehér láthatár léptedet lábnyomok s megalázott parti föveny őrzi őrzöm örökre“ Máskor a képek indítanak el bennünk mozgást, olyannyira, hogy érzelmi skálánkon alaposan kileng a mutató — akár anélkül is, hogy értelmileg felfognánk a verssort. Lássunk egy ilyen meghökkentést kiváltó képet Varga Imre Önsiratójából: „nagyon régen nagyon régen éltem testvéreim mert kulcstartót teremnek most a vadakácok“ A vers több „mondanivalója“ közül szeretnénk kiszűrni legalább egyet, s épp erre vagyunk képtelenek, mert az Aich-versekből hiányzik a iközvetítő csatorna, s mivel a vers energiája nem tud h o 1 felszabadulni, magát a költeményt semmisíti meg. Az érem harmadik oldala Konstruálásról és dekonstruálásról beszéltünk az imént. Építésről és rombolásról. Tézisről és antitézisről. Lehetséges talán a szintézis is? Ügy tűnik, igen. A bizonyítékot az a Varga Imre szolgáltatta, aki szintén tudatosan kísérletezik (meg kell jegyeznünk: sokszor anélkül, hogy javára válna!) az alogikus versikompozíciókkal. „Pengefények / itt-ott ................./.................../ a jelentésben“ — „vallja be“ ars poeticáját az Atlantiszban. De a rombolás mellett jelen van verseiben az építés is. A kettő lehetséges szintézisét a Vers melyben egy Eibiszi Vilmos nevű úr megbolondul című költeménye bizonyítja, amelyben az „eibíszí“, azaz az ábécé s a betű (a leírt szóeleme) de facto megbolondul. Varga megfosztja a szót jelentésközvetítő funkciójától, a versközlemény azonban nála Destruktív költészet(?!)
