Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Zalabai Zslgmond: Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika

Tizenkét hőgolyó kotlósod alá

két jalevél két jalevél kesztyű a kezeidre

gazdagon és jelöltözve

(Varga I.: Varázslat)

De komolyabb, fajsúlyosabb közegben is jelentkezik a szónak, költészetnek igévé és vallássá avatása, megmaradáslehetőséggé emelése. Tóth László például a „csend hálójából“ arra a tájra menekül, ahol „a fák ágain (konkrét mesék) csüngnek" (Két perc a folyóparton), s a küklopszok barlangjából is a költészet adta fantázia segítségével tör ki:

„két párhuzamos közé szorított ágyamon csúszni kezdek a végtelenbe"

(történelemkönyv saját használatra)

A szó teremtő erejébe vetett hit megnyilvánul fiataljainknak a világirodalomból kölcsönzött ars poeticáiban is: „A költő miniatűr isten" — idézi Tóth Vicente Huidobro chilei költőt. „A lírai képzelet isten tanítványául szegődik, hogy megtanuljon új világot teremteni" — vallja Mikola Anikó. (Az idézetek a Vetés-csoport 1969-es szemináriumának anyagából valók.)

„Egyetlen őrületed a játék ...“

Ojabb gondolatmenetünk a fenti Tóth-sor jegyében fogant. Legfiatalabb költőink „őrülete“: a játék a szóval, álommal, fantáziával, halálosan komoly játék: az otthon- talanság feloldásának a módja, ,a világ hiányzó részének a megteremtése. Költészetünk így abból a hiányból, hiányérzetből (vagy ha úgy tetszik: teljesség utáni vágyból) táplálkozik, amelyről Pierre Reverdy így nyilatkozott: „A költészet abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha lenne. Annak folytán van bennünk, ami nem vagyunk. Annak folytán, ami szeretnénk lenni. Ahol lenni szeretnénk, és nem vagyunk.“ De maradjunk szűkebb, honi berkekben, s idézzük a hasonlóan gondolkodó, de egyszerűbben, érthetőbben fogalmazó József Attilát: „A költészet megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült a valóságban, a kultúrában vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá." A hosszú, de szükségszerű idézetek után most nézzünk egy konkrét példát.

„mert lehetne minden százszor és soha“

— írja Keszeli a Két szögre feszítve című versében. „Lehetne minden százszor és soha" — sincs, egészítjük ki a verssort, rátapintva a vers forrására, a hiányra. S ez a hiányérzet a Keszeli-versek más-más pontjain újra és újra előbukkan, mindig más és más megfogalmazásban. Kiindulópontja a „láthatatlan üresség" és „a semmibe futó bordó szőnyegek", melyeken... „elindulsz a semmibe"; s a villamosok is „csak fussanak / két szál sínen / bele a semmibe", mert úgyis értelmetlen minden, mivel „semmi se hull / ebből a hideg / napsütésből“ ... stb. S a kitöltetlen üresség ellenpontjaként itt van a megalkotott, versbe szedett, örök érvényűvé avatott világ:

„sóhajtó Ö betűvel kezdetén és végén kifeszített verssor néz az éjszakába