Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Zalabai Zslgmond: Egyszemű éjszaka, kétszemű kritika
s az éjszakák műhelyfalai ledőlnek lassan de a verssorok s a szögek maradnak beverve keményen a megfoghatatlan éjszakába" No már most: ha a ikifeszített verssort kötélnek fogjuk fel, előttünk áll az az eszköz, amelyen a „ikötéltáncos“, azaz a költő átsétál a hiány szakadéka fölött egy fantázia szülte alakokkal .tárgyakkal benépesített berendezett világba. Keszeli világteremtésének fő eszköze a reális és irreális elemek egymásutánjának váltogatása, illetve a kettő ötvözete. Reális helyzeteket, figuratív alakokat és tárgyakat fest, de a megvilágítás, a színezés mindenütt fantasztikus. Az egymást taszító két pólus teszi feszültté jelzős szerkezeteit: higanyszín bánat, ablakok zabla-barna, hatalma, rózsaszín beton, krokodilzöld szorongás, hideg napsütés, sárga híd, lila ég, kókadt rojtosodás, hegesztett csontok, sárkányfejű kard stb. — hogy csak a legjellemzőbbeket soroljuk fel. A köznyelvi jelzős szerkezeteket általában könnyen egybeolvasztja a tudat, a kék ég, magas hegy, évszázados fák kapcsolatok annyira megkoptak a gyakori használat következtében, hogy már-már állandó frazeológiai egységgé merevültek. A Keszeli-féle jelzős szerkezetek azonban olyan szokatlanok, újszerűeik, hogy erős érzelmi reakciót váltanak ki. Különösen érvényes ez a szinesztezikus szerkezetekre (krokodilzöld szorongás, higanyszín bánat stb.), amelyek az elvont és a konkrét összekapcsolásával egy eladdig nem létező, szemünk előtt megvalósuló, megteremtődő minőséget hoznak létre. Ezért állítjuk, hogy Keszeli vonalvezetése a realista festőé, színkompozíciója azonban egy abszurd művészé. Technikája egyetlen versen belül (Magány] is tetten érhető. A vers rövid, pontos, tényszerűen száraz megállapításokkal indul: „maximumra felhúzod a faliórát... fordítasz egyet a kulcson a zárban... elindulsz a minden- ségbe...“ A „mindenség“ (a költő teremtett világa) azonban már a képzelet szülte víziók fantasztikus fényeiben ragyog: „de ott is csak fekete madárnak álcázott fehér madár kering pirosán szárnyszegetten türkiz kulisszák között püspöklila csőrű reflektorok csóvájában színtelen üvegfüggöny mögött“ Keszeli nemcsak jelzős szerkezeteivel, hanem szándékos logikai bukfenceivel is bontja a színről színre látott világot: „tekintetünk vajas kenyér / délelőtt / meg aszott / hosszú szemű szilva t a diófán“ — írja az Őszben. — De — mint ezt az imént bebizonyítottuk — nemcsak rombol, hanem teremt is: a fantasztikus, a bizarr, az abszurd felé hajló egyénisége szüntelenül ott munkál verseiben. Alapállás: „Fejjel le“ A Keszeli-verscím újabb gondolatsort szabadít fel, amely — talán Mikola Anikót és Szitásit kivéve — jellemző a csoport egészére. Vizsgálódásunk tárgya ezúttal egy másik katarzislehetőség — a groteszk, amely az egyén és a világ konfliktusát tartalmazó tragédia tragikomédiává való átalakításának az eszköze. Fiatal költőinknél két formában realizálódik: fogalmilag és képileg. Nézzük talán most az előbbit. Keszeli groteszkjei a polgári világ elleni lázadás szüleményei, s egyúttal a „hamutartónyi délután“ legyőzésének (megvetésének) eszközei is. Egyedül című versében így „dohog“: „pedig bennem csak borzasztóan egyszerű fájdalmak zakatolnak de ne tessék félreérteni hölgyeim és uraim még véletlenül sem úgy mint a mozdonyok"
