Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Mészáros Károly: A kalauznő
Mészáros Károly a kalauznő Sági Teri néhány évvel ezelőtt a városban dolgozott — építkezésen. Pucolta az ablakpárkányokat, tisztogatta, csiszolta az üvegeket, s a fizetéssel meg volt elégedve. Mindennap utazott ugyan, korán kelt, de nem lehetett másképp. A kilencedik osztály után nem tudott elhelyezkedni, bár az utolsó három évet már szlovák iskolában járta ki. Nem vették fel üzletesnek sem, kirakattervezőnek sem; laboratóriumba is elment volna, de nem volt, aki elintézze neki. Ismeretség nélkül nem megy az ilyesmi. S neki nem volt ismeretsége. így hát maradt... Az építkezésre az egyik barátnője vitte el, és felvették. Gyakran volt fáradt és álmos, aludni szeretett volna, pihenni, de a munka sok volt, hajtani kellett. Főiképp azért, mert asszonyok is jártak oda, akik igazán törték magukat, hogy valamit keressenek. Ha nem akartak szégyenben maradni, nekik is alaposan neki kellett feküdniük a munkának. Azért vidám volt az életük, gyakran átjöttek a kőművesek, vicceket meséltek, hülyéskedtek... Eleinte megriadt a durva kifejezésektől, de aztán megszokta. Az autóbuszban, hazafelé elöl szeretett ülni. Nézni, figyelni a száguldó utat. Követni a fénysugarakat, a sofőr mozdulatait. Egyszer elütöttek egy nyulat. Érdekes volt, amint a nyúl cikcakkban rohant előttük; a sofőr gázt adott, és elérte. Bolond egy állat, nem hogy letért volna. A sofőr — jóképű fiatalember — fékezett, és megkereste a nyulat. Hozta. Jó lesz ebédre, mondta az utasok felé. Teri mosolygott. Tetszett neki a kerekképű sofőr, szőkésbarna, göndör hajával, aranyfogával. Nem lehet több huszonöt-huszonhat évesnél. Gyakran jár ezen a vonalon. Teri sokszor látja. Még sohasem beszéltek egymással, de érezte, hogy ő sem közömbös a sofőrnek. Gyakran néz a tükörbe, s a megjegyzéseit mind hozzá intézi. Ö nem szól soha, csak bólogat és mosolyog. Minek. Távol áll ő ettől az embertől. Hogy hébe-hóba ott ül a háta mögött, az nem számít, és hogy az gyakran fordul hátra, és villogtatja rá az aranyfogát, az se. Másokra is villogtatja. Másoknak is mond mulatságos dolgokat, mások is mosolyognak. Lassan tizenegy óra. Még egy falu, aztán megérkeznek. Kövesre ő az egyedüli utas, a töbibek mind előbb szállnak le. A sofőrök ilyenkor bosszankodnak, mivel a végállomás Gécsen van, de ha van utas, át kell menni Kövesre is. Az idős kalauz fáradtan pislog szemüvege alól. Teri kedveli ezt az idős embert. Mindenki kedveli. Roppant mulatságos és udvarias. Nem kiabál, nem zsörtölődik. Az utasokat uraimnak szólítja: — Uraim, szíveskedjenek hátra fáradni! Szeretnék én is fölférni, kérem! Józsi, kérem, mehetünk! Tessék a jegyeket megváltani! Az emberek mosolyognak a kis öregen, de szavainak hatása van. Soha nincs olyan tolakodás, mint máskor. Mindenki elfér. Teri a pesti villamosokon látott hasonló kalauzokat. Ott azonban természetesnek hatottak. Itt az egész humorosnak hatott, talán azért, mivel ő az egyetlen ezen a magyar vidéken, aki ilyen hangon szól a utasokhoz.
