Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három

tódultak be ránk. Kopčík úr öntözte fent az udvaron a rózsákat. Messziről engedte a vízsugarat, a sugár ereje felbolygatta az udvar rejtett illatait. Ezek voltak a legszebb pillanatok itt a Lujza utca három alatt. Körben az udvarra nyíló ablakokba kikönyököltek a kövér asszonyok. Kopčík úr vászonsortjában és vászoncipőben jobbra-balra húzogatta a fekete gumicsövet az udvaron. Hosszú, vékony lábszárain úgy mozgott, mint egy esetlen gólya, de amikor a vízcseppek végiggördültek a leveleken, mindenki szerette Kopčík urat.

Margit a torka körül kaparászott. A hullámok szokatlanul erősek voltak, hozzászorítottak bennünket a falhoz. Meg sem bírtam mozdulni, nehezen lélegeztem. A villanyfény elhomályosult, úgy láttuk egymást, mintha akváriumban ülnénk. Valami nehéz, sűrű közeg lebegett közöttünk. Margit rózsaszínűn derengett, mint egy pöttöm harmat- csepp. Az volt az érzésem, hogy a tenyeremen tartom, s elég egy mozdulat, hogy elpusztítsam. Egyszerre nem értettem Lujzát. Margit ártatlan, vidám szemmel hunyorgott rám. Megfordult, becsukta az ajtót, s egy szőrzsákkal csapkodva megpróbálta szétkergetni a nehéz Illatokat.

— A nagyságos asszony nem küldött ide senkit. Találkoztam vele délután.

Mint mikor a madarak pityegnek elalvás előtt, melegen egymás tollába turkálva, olyan volt a hangja.

Szó nélkül akartam elmenni mellette, fájt, hogy ilyen könnyed és tiszta.

— Van pénze? — állított meg.

— Nem sok, talán kétszáz korona.

— Körözik?

— Nem, dehogy. Rendes lány vagyok, csak nincs lakásom. Nemrég vagyok a városban, és nincs itt senkim.

— Adjon százötven koronát, maradhat. Ezzel a vén hülyével meg ne törődjön — és Lujza felé bökött.

— De Margit — nyöszörögte a vénasszony, s nyomorék tomporát hízelgően riszálta.

— A lakás az én nevemen van, ne felejtse el, Margit, nekem jár a pénz.

A lakás valóban Lujza nénié volt, Margit csak albérletben lakott nála, a szobában, Imró bácsival.

— Menjen, amíg jó kedvem van! — horkant feléje Margit. — Krisztusát neki. A patkányt pedig azonnal tüntesse el! Hányszor mondtam már, hogy ne rejtegessen dögöket a házban! Meglátja — mondta sötéten —, hogy elvltetem az öregházba.

Lujza siránkozva csavarta a dögöt a szőrzsákba, csak kint az udvaron mert hangos panaszra fakadni, de Margitot az már nem érdekelte, összehajtotta a pénzt, és rám kacsintott.

Bevezetett a konyhába. Mély sötétség fogadott. Aporodott, füstszagű levegő. Egy ágy előtt gyertya lobogott. A tárgyak lelke kifolyt kopott oldalukon, s a plafonon csoportosulva előre-hátra hajladozva valami furcsa, fenyegető táncot lejtettek. Az ágyban Lujza egykori barátnője haldoklott. Már napok óta biztos volt a halála, ezért Margit végtelenül felháborodott, amikor észrevette, hogy még mindig él. Nyávogásszerű, kifejezéstelen jelzéseket küldözgetett a dunyha alól.

Elnézést kérve fordult felém.

— Nem húzza már sokáig, legfeljebb éjfélig. Éjféltájban többnyire meghalnak az ilyenek. Akkor majd kivisszük a mosókonyhába. Addig kénytelen kibírni valahogy. De majd mi is virrasztunk.

Azt hittem, összeesek. Eladták egy haldokló öregasszony ágyát. Biztos voltam benne, hogy mindent inkább vállalok, mint egy friss hulla ágyát. Fogtam a táskámat, és zavartan néztem Margitra. Neki meg sem rebbent a szeme.

— Kár butáskodnia. Igazán kibírhatná azt a pár órát — és láttam az arcán, hogy esze ágában sincs visszaadni a pénzemet.

Megadóan leültem egy székre, s hallgattam a halálhörgést, Margit felkattintotta a villanyt, s tetszelegve szemlélgetett. Később is gyakran rajtakaptam, hogy néz rám, és nevet a szeme. Soha nem mondta meg, hogy mit gondol rólam, de ha velem volt, mindig az volt az érzésem, hogy szeret.

Bement a szobába, s egy kis idő múlva Imró bácsival tért vissza. Az öregember, mint hosszú fogság után a madár, összevissza csapkodott maga körül, kezét lábát emelgette anélkül, hogy előre haladt volna. Ősz haja az égnek állt, és kék szemmel