Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három
nevetett rám. Imró bácsi teljesen szenilis volt, csak néha gondolkodott, de akkor megállás nélkül ismételte ugyanazt a szót, nagy ritkán egy teljes mondatot is. Margit néni szabályszerűen bemutatott bennünket egymásnak. — Az új kisasszony! Vršovská ágyában fog aludni, ha Fáni meghal! De Imró bácsi nem figyelt ránk, már elfelejtkezett rólam, maga elé meredt, s az arca és a szeme olyan volt, mintha békés napnyugtába nézne. Az ablak felé tekintettem, de kint már sötét volt. Margit vacsorát főzött, sokat bajlódott a tűzzel, mindenféle hulladékot égetett, csak nagy nehezen tudta megfőzni a rántott levest. Már napok óta nem volt fájuik, s ha engem nem vet hozzájuk véletlenül a sors, még csak reményük sem lett volna rá, hogy az elkövetkezendő napokban szereznek. Kevés pénzük volt, később sokat csodálkoztam, hogy egyáltalán élnek. Engem is kínáltak, borzasztó volt elfogadni, de visszautasítani nem mertem. Halkan imádkozva ettem. Lujza nem ült közénk, csak a sezlonja sarkáról villogtatta felénk szemét. Néha elkaptam a tekintetét. Tele volt gyűlölettel, tehetetlen haraggal. Vacsora után a nevetséges vízcsap alatt elmosogattuk hideg vízben a tányérokat. Ugyanott mosakodtunk és mostunk is. Már aki megtette ezt. Mert Lujza soha sem mosakodott, Imró bácsi pedig csak vasárnap délben, de lavórból, széken ülve. Ilyenkor vigyázni kellett rá, mert a tenyeréből „elvetette“ a vizet. Gyakran hitte azt, hogy otthon van a falujában, és hol vetett, hol aratott. Néha teheneket legeltetett, s ilyenkor hangosan kiabált ránik, hogy térítsük vissza a pirostarkát. Egy pirostarka tehén egyszer félholtra taposta. Azt mondják árkon-bokron át húzta maga után a láncra csavarodva. Azóta nyomorék. Margit megnézte az órát, és kitett az asztalra egy liter bort. Rossz volt a bor, savanyú, de ittuk. Sok nógatás után Lujza is közénk ült. A második pohár után már aprókat sikkantva nevetgélt. Imró bácsiban is megmozgatott valamit a bor, mert egyszerre elkiáltotta magát: — Kisasszonyka! — És ismételte, kezével ritmust verve hozzá: — Kisasszonyka, kisasszonyka. — Margit hátbavágása vetett véget idétlen nyekergésének. Öklével jól rávágott a hátára, az öregember feje előre bukott, és nyitott szájából kiesett a műfogsora. Hápogva nevetett rajta, mi pedig négykézlábra ereszkedve keresgettük a homályban. Addig kerestük, amíg Margit rá nem taposott, és a fogsor el nem törött. De legalább az öregember nem szólt többet, csak a nyála folyt, becsorgott a nyakába; senki nem törődött vele. Lujza és Margit hangosan veszekedtek Fáni ingóságain. Két törülközőn, egy kopott vörös kosztümön és az ormótlan papucson. Lujzát a bor felbátorította, és szembeszállva Margittal, magáénak követelte az egészet. — Enyém a lakás, maga fosztogató! Nálam haldoklik! — Vén mocskos, megennék a bolhák, ha nem lennék! Igen, ezt kimondom a kisasszony előtt is. Maga bolhafészek! Hajbakaptak. Margit homlokon dobta Lujzát Imró bácsi törött protézisével. Pontosan a két szemöldöke közé célzott. Szabályszerűen verekedtek, mint két elkeseredett gyerek. Néztem őket, fáradt voltam, és nem avatkoztam közbe. Kaparászták egymás mellén a ruhát, köpködtek, de egyik sem bírt a másikkal. Fáni már nem élt, még veszekedés közben észrevettem, hogy meghalt. Mint amikor egeret gázol el egy autó, vagy felhasítanak egy bőrfotelt, olyan hangot hallottam akkor. De nem mertem szólni. Senki nem fogta le a szemét. Ogy halt meg, ahogy született és élt, segítség nélkül. Margit elrohant Kopöík úrhoz, Lujza azalatt kihúzta a halott alól a lepedőt, és a vörös kosztümmel együtt ördögi vigyorral becsukta a szekrényébe. Aljassága felháborított és megvadított. Hozzáugrottam, elkaptam a kezét. Azt mondtam, ha nem teszi azonnal vissza a helyére, eltöröm a kezét. — Szemtelen! Engedjen el! Segítség! Akkor lépett be Kopöík úr. Lujza rögtön panaszkodni kezdett, de Kopöík úr halk hangon ráparancsolt, hogy adja vissza a lepedőt. Aztán megmostuk a halottat. Ketten hoztuk be Kopöík úrral az udvarról a kádat, amibe nyári napokon a gyerekek lubickoltak vagy hajat mosni eső vizet fogtak fel benne az asszonyok. Érdekes módon nem éreztem undort a kiaszott ráncos kis halott iránt. Kopöík úrral jó volt dolgozni. Szerettem volna, hogyha főorvos lenne valahol, én pedig az asszisztensnője. A kopott vörös kosztümjébe és ormótlan papucsába öltöztettük bele a néhai Fánit. A két törül