Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három

miért engeded, mondd, te egyetlen hatalmas Úristen. Vagy pusztítanál el, minek nekem ez az élet! Erre a fordulatra nem számítottam. Nem várt, nehéz akadályt sejtettem a háttérben. Résen voltam, felkészülve mindenre.

— Minek ebből tragédiát csinálni? — léptem mellé. Valóban, kíváncsi voltam, hogy miután mindent tisztáztunk, miért hisztériázik.

— De mit szól majd Margit, mondja — siránkozott fel hozzám, mintha én lennék a hatalmas, mindenttudó Isten.

— Margitot nem ismerem — védekeztem durcásan, és egy pillanatra átvillant rajtam annak a lehetősége, hogy most megőrülhetnék. Fejembe akkora nyilalással tért vissza a fájdalom, hogy belerázkódtam. S a lázam újra felszökött. Ki az a Margit? — kiabáltam magamban. Miféle Margitok és nagyságos asszonyok szellemei üldöznek? Nagyon nagy kedvem lett volna hisztériázni, de borzasztó fejfájásomon keresztül is fel tudtam fogni, hogy ez a vesztemet jelentené. Nyugalmat parancsoltam magamra, és kissé elnyújtva, mert fájt a beszéd, megszólaltam.

— A nagyságos asszony néhány nap múlva eljön, beszél Margittal. Igen, említette, hogy Margit problémát jelent majd, de azt üzeni, hogy Lujza néni emiatt ne nyugtalankodjon. Eljön, s akkor minden rendben lesz.

Csodálatos módon, hittem abban, amit mondtam. Szinte láttam, ahogy a nagyságos asszony megállt fent a lépcsőknél, ahol az előbb annyit tétováztam, felemeli a kezét, kövérkés, gyűrűktől szikrázó kezét, s Margit elcsendesedik, mint Krisztus kézmozdulatától a viharos tó.

— Álljon fel, hallja! — szóltam rá, s odamentem, hogy felhúzzam. Nehéz volt, mint a zsák, és gyerekesen makacs. Vissza-vissza akarta dobni magát a szobor elé. A hóna alatt tartva megpróbáltam kituszkolni a fényre.

— Ne nyúljon hozzám, maga... maguk mind egyformák! El fogja lopni az ezüstneműmet! Szégyellje magát, felfeszíti majd a szekrényemet! Borzasztó! Az embert a saját házában, ha meggondolom ...

— Én nem lopok!

Legyintett, és kurtán felkacagott.

— Akkor mért küldte a nagyságos asszony? — élesen nézett. Majd kibújlt a bőréből, úgy élvezte a saját zsenialitását. — De Margit nem engedi meg, hogy itt lakjon. Annie Vršovskát is elvitettük a csendőrökkel. — És nevetni kezdett. Gonosz kis sikolyokkal, hajladozva nevetett, majd ráborult egy asztalra, homloka kopogva verte lapját. Ilyen nevetést még nem hallottam.

— Nohát... hah .. njah ... — alig bírt felegyenesedni, kezét az oldalához szorítva még rázkódott egy kicsit, hangtalanul és furcsa, fájdalmas grimasszal. Vért köpött a lábam elé. Csak nagy üggyel-bajjal tudott előhúzni egy gyűrött zsebkendőt a ruhája melléből, abba folytatta a köpködést. A világosság felé tartva minden egyes köpetet megvizsgált. Elégedetten bólogatott, mint aki jót olvas le egy grafikonról.

— Annie... hát azt látnia kellett volna. Semmit sem vett észre az egészből. Részeg volt, az én báli ruhámban feküdt cipőstül az ágyban. Egy üveggel hadonászott, énekelt. Mindig hordott magával üveget és férfiakat. Akkor épp nem jött vele senki. Jaj, hát az szép volt, a letartóztatás. Itt a küszöbön még hányt egyet utoljára. Mindig nagy disznó volt. Mondtam is neki előtte való napon: Annie, maga disznó, adja vissza a ruhámat, mert feljelentem. De megveretett a férfival, akit hozott. A saját házamban. És ha meggondolom, hogy a báli ruhámat nem szolgáltatta vissza a rendőrség! — kalimpált sértődötten nyomorék lábával. — Minden, de minden hiába volt — s elnézett valahová messzire.

Sokáig hallgattunk. Már nem éreztem megváltásnak a pincét. Elhatároztam, hogy mégis visszakönyörgöm magam az ismerősömhöz, aki aznap reggel kidobott. Felvettem a táskámat, hogy elmenjek, de akkor a fejünk fölött a lépcsőn egy pöttömnyi alak bukkant fel. Zihált, sípolt, mintha nagy verekedésből menekült volna. És valóban meg volt tépázva. Kendője a vállára csúszva, fésűjéből kiszabadult hajtincsei úgy lobogtak, mint egy szabad vers sorai.

— Margit! — sikoltott fel Lujza, és hangjából éreztem, hogy ismét visszaköltözött belé a félelem. — Én semmiről sem tehetek! A nagyságos asszony küldte! — s rám mutatott.

Margit nem szólt, felgyújtotta a villanyt, kintről ebben a pillanatban illatfelhők