Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három

szavak nyomát. Ettől mintha megtisztultam volna, felengedtek bennem a görcsök. De nem lettem vidám, csak épp elbírtam viselni azt, hogy vagyok.

Árnyékom közben lefutott a lépcsőn, mint egy barátkozó kutya, szétszimatolt, s türelmetlenül integetett felém, hogy menjek már. Semmit sem vett észre abból, ami bennem közben végbement. A lépcsők mintha fekete szőnyeggel lettek volna bevonva, kissé meghajoltak a súly alatt. Mély lélegzetet vettem. Eljött a döntő pillanat, s elindultam lefelé lépegetve árnyékom fekete szőnyegén.

— Lujza néni? — kérdeztem meg egy poros, pókhálós alakot, köszönésképpen. Háttal állt nekem, térdepelt vagy guggolt; mai napig nem tudnám pontosan megmondani, mit csinált. Jobb lába rövidebb volt a másiknál, s ezen az oldalon a tompora furcsán kificamodva egészen a válla magasságában domborodott. így aztán sohasem tudta róla az ember, hogy épp mit csinál. Ül, áll vagy fekszik. Felém fordult. A folyosó bal oldalán asztalok, ócska szekrények álltak rendetlen összevisszaságban, jobbra két ajtó nyílt, s velem szemben egy harmadik, mögötte volt a mosókonyha, azon túl a WC.

Az egyik szekrény alól — jól láttam, már nem volt ideje elrejteni — egy nagy felpuffadt patkányt kotort elő. A pillanatot megnyertem. Csak az volt a tkérdés, meddig. Érdeklődve tapadt rám a tekintete, kissé ellenségesen. Olyan, mint egy vén tyúk, gondoltam, egy vén felriadt tyúk, aki ellenségeskedve figyeli a szemétdombja felé közeledő ismeretlent. Hogyha kotkodácsolni mer, tollait szórva rikácsolni, akkor egyszerűen elzavarom, villant át rajtam. De okos és főleg tapasztalt tyúk volt. Elkönyvelte az első pillanat veszteségét, kialudt szemében az érdeklődés fénye, közönyösen, sima üvegburaként élvezte, hogy fordul a kocka. Ez beütött. Ha valami, akkor a közöny az, amit nem tudok kikezdeni. Szerettem volna ismerni valamit az életéből, egy mozzanatot, egy motívumot, legalább egy gyerekkori fényképét.

Kezével a szekrény oldalát markolta, nehezére esett az állás a lába miatt, s akkor észrevettem ujjai enyhe remegését. Szóval idejutottunk, mosolyodtam el kegyetlenül belül magamban. Remegünk. Enyhén, finoman, mint a szitáló köd. Már nem voltam kíváncsi gyerekkori fényképére. Láttam a csúnya, nyomorék kislányt, akinek a homlokára van írva, hogy később remegni fog. S a család nem is igyekszik leplezni. A háttérbe húzódva elmosódnak, hogy még jobban kiemeljék magányos .küzdelmekre váró alakját. Ölében összekulcsolt keze fölött elnéz a jövőbe, s két füle ijedten kigyullad a papa melle táján. Örültem, hogy kettőnk közül én jöttem rá elsőnek, hogy rokon lelkek vagyunk. A félelem gyermekei. Ezzel eldőlt a csata. Az én oldalamra. Megkönnyebbülten felsőhajtottam, s letettem a táskámat. Kényelmesen elhelyezkedtem a további beszélgetésre.

— Nehezen találtam ide — mondtam sokat sejtetve, egy egész eseménysort a szavak mögött. És hatott. Telitalálat volt. Fájdalmasan felszisszent.

— Ki küldte? A nagyságos asszony?

— Igen — szikrázott fel bennem a végső fegyver, a hazugság —, a nagyságos asszony küldött.

Különben fogalmam sem volt a nagyságos asszony kilétéről, de hálás voltam neki, hogy létezésével ilyen váratlan fordulatot hozott tusakodásunkba. Lujza összeesett, lekókadt. Egy pillanat alatt kikészült. Akkor egy kicsit kíváncsi is voltam a nagyságos asszonyra. Ki lehet, hogy így félnek tőle? Hagyjatok nekem békét, engedjétek, hogy fejemet a szárnyam alá dugva csendben bevárjam halálomat, ilyesféle könyörgés volt Lujza személyében, amikor rám nézett. Sajnos, azt nem lehet, hiába, az élet kissé forgalmas szemétdomb, néztem vissza rá, nem lehet csendben bevárni, amíg lekókad a bóbitánk. Bocsánat, de mások is élni akarnak, s az élethez tér kell. Bizony tér. Némán szónokoltam arcomat feléje fordítva, most már egészen.

— De hisz ez teljesen lehetetlen — tördelte kezét. — Már ezerszer megmondtam a nagyságos asszonynak, hogy nálam nincs hely. Miért nem szállásolta el ő magát?

— Csak átmeneti időről van szó — nyugtattam meg vaktában. — A nagyságos asz- szonyéknál festenek.

Csodáltam szárnyalásomat. Most már órák hosszat tudtam volna a nagyságos asz- szonyéknál uralkodó helyzetről beszélni. De nem kellett, Lujza megadta magát. Ennek ellenére furcsán viselkedett. Hevesen a sarokba dobta magát egy poros Szűz Mária- szobor elé. Istenem, sikoltotta, s száraz keze szárát a feje fölé lökte. Istenem, hát