Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három
Nagyon kétségbe tudtam esni, ha a helyzet úgy hozta. Fiatal voltam, de már kinőttem a világomat. Mindenütt szorított, homlokom körül éjszakánként betongyűrűk feszültek. Elvágytam otthonról, s egyszer, amikor palaszínű volt az ég, eljöttem. Hetykén lépkedtem Uifelé a faluból, de a keresztútnál összeroskadtam, a dombok szelíd szemrehányással néztek rám, s mutatták, hogy alig himbálózhak karéjban az ég alatt, nem igaz, hogy szorítanak. Tágas ölüket felém fordították. Egyszerre fülemben éreztem azt a különös nyüzsgést, amit még télen is, amikor semmi sem mozdult, hallani vél az ember, a soha el nem múló élet hangját. Láttam a vízmosásokat, örök kékség derengett az aljukon. Sokszor hasaltam fölöttük, úgy tűnt, hogy az ég van ott lent, s a nagy, lapos kövekről Isten sugárzik föl hozzám. Akkor, ott, örökre idegeimbe maródtak az emlékek. Idővel szét is marnak, ha nem vigyázok. És nem vigyázok. Idegszálaimat, mint a húrokra akasztott súlyok, egyre jobban húzzák a terhes emlékek. Egyszer majd elpattannak. Érzem, hogy elpattannak, s félek. Álltam az ajtóban, hogy visszatérjek arra, amiről tulajdonképpen beszélni akarok neked, s meg kellett kapaszkodnom, elgyengültem az izgalomtól. Testem minduntalan kis körökre akart bomlani, hogy szétguruljon ezerfelé. Alig bírtam elnyomni esztelen lázadását. Néhány pillanatig haboztam; amíg nem tudok valami véglegeset, lehet, hogy addig a pince befogad. S ez jó volt. A szó is tetszett, ahogy kifejeztem magam. Egyszerre szétömlött bennem a boldogság. Egy kis fennálló lehetőség, kérem, s megvan a boldogság. Akar boldog lenni? Találjon fennálló lehetőséget. Reklámszövegeket fogalmaztam, s láttam, hogy amíg ott állok egy pinceajtó előtt, a világba sugározzák, s ráleltem a boldogságra. Ujjongtam. Zöld fényben vetítenek, s egy pillanatra felvillantják a hátteret is. Itt aggódni kezdtem, mi, lesz, ha nem villantják fel a hátteret. Az elkeskenyülő tárgyaikat, a helyükre tóduló térségeket s a tűzfalak feletti csillogást. Lehetetlen, nyugtattam meg magamat, háttér nélkül semmit sem ér a jelenet. Nem bírtam magammal. Fintorogtam, igyekeztem megtalálni a boldogságot legjobban kifejező mimikát. Mikor végre sikerült, úgy éreztem, győztesen kerültem ki egy létfontosságú ütközetből. Elhatároztam, hogy azonnal lerohanok a lépcsőkön, s késedelem nélkül elrikkantom magamat: itt vagyok, ragyogok, nem vesztem el, de nem ám, nem kell búslakodni a kedves kislány miatt! A lényeg, hogy senkit ne hagyjak szóhoz jutni, kacarásztam magamban. Gyors leszek, és végig szellemes. Nem, nem szellemes, határoztam másképp. Meglepő, szinte megdöbbentő és fordulatos. Fejre állok, féllábon körbeugrálom a szobát, átugrom állóhelyből az asztalt, s hasbeszéddel szónoklatot tartok arról, mennyire meglazult üzemeinkben a munkafegyelem az utolsó tíz év alatt. Mindenkit elsöprők, megbénítok, lefegyverzek, és befészkelem magam. Ez már nem boldogság volt, hanem veszettség. Kimerítő kétségbeeséseimet hirtelen csöppnyi jókedvek követik, amelyek ujjongásba, boldogságba csapnak át, majd váratlanul veszettséggé fajulnak. Nem törődtem semmivel, könnyű voltam, s végtelenül szabad. Néhányszor fel is emelkedtem, szárnyaim nőttek, s ebben a pillanatban meghalt 'bennem az ember. Az ember, aki fél, lapul, tiszteli környezetét. Szemérmetlen szavakat ordítoztam befelé magamba, s ha történetesen vének, bénák, vakok kerülnek utamba, fellököm őket, és kinevetem szégyenüket, tehetetlen fájdalmukat, ahogy lábra akarnak állni, de nem bírnak, csak rángatóznak végtagjaik, mint a félig agyontaposott féregnek. Képzeletben odafutottam egy álldogáló rendőrhöz, izgatott feldúlt arccal, hogy már messziről felém hajoljon, s megkérdeztem, nem talált-e egy virágzó domboldalt, kis piros víkendházikókkal, a múltkor elvesztettem, errefelé járkáltam akkoriban. Itt kellett megtalálniuk. Riadtan kaptam rajta magam aljasságomon, cinizmusomon. Újra letörtem, de most alaposabban, mint néhány órával ezelőtt. Képzeletem erejét már régen felmértem, tudtam, hogy fölér a valósággal. Egyszer majd felpattan az utolsó gátló kapocs is, s akkor képzeletem utasításait követve cinikus, aljas, hidegvérű gyilkossá válók. Kissé eltűnődtem, hogy mit mondok majd a bíróság előtt, és nevetségesnek találtam indokomat. Nem, egyetlen szót sem szólok inkább, csak felhúzom a vállam, a teremben tartózkodók ettől feldühödnek, s leringyóznak. Követelni fogják a halálomat. Ez fájt. Miért üvöltöznek, amikor ők sem ártatlanabbak. Napok, hónapok kérdése csupán, hogy mikor kerülnek szép sorjában egyenként a helyemre. Ennek tudatában még jobban fájt gyűlöletük. Nyeltem könnyeimet, sósán csorogtak le torkomon, s lemosták róla a szemérmetlen