Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Kovács Magda: Lujza utca három
Kovács Magda 3 Nézd, ez itt az ajtó, amelyen egyszer beléptem. Ne mosolyog], hidd el, mindenki más visszafordult volna a helyemben. Nézd, milyen komor, fenyegető. Egészen feketére rugdalták az évek során. Annyit rúgták, mint egy rühes kutyát. S az ajtó állta; először nyögött, nyiikorgott, később már egyetlen hangot sem adott ki, belefásult. Próbáld ki, ha nem hiszed, rúgj bele, s meg se nyekken. Nem érzékeli. Már azt sem érzékeli, hogy itt állok előtte, az egyetlen, aki nem rúgta. Engem mégsem szeretett, a többieket szerette, azokat, akik rúgták, csapkodták, éjszakánként részegen verték az öklükkel, lehányták. Ez az ajtó itt a durvaságot szereti. S mit tettem én, mit gondolsz? Simogattam, kedveskedve becézgettem, órák hosszat ültem előtte énekelve, amikor senki se látott. Amióta elmentem innen, állandóan kísért. Néha az az érzésem, hogy egy sötét, komor ajtó követ, vagy a sarkak mögött lapulva várja, hogy beforduljak, s rám veti magát, hogy megöljön. Most visszajöttem hozzá. Azért jöttem, hogy belerúgjak. Ide, látod? Ide rúgok a közepébe, ahol a pántok összefutnak, s éppen valami árnyékféle keringőzik előttük. Tudod, mit jelent ez a táncoló árnyék? Hogy dél lesz, abban a pillanatban, amikor megáll a pántok előtt, és nem mozdul többé. Elég sokáig éltem itt ahhoz, hogy minden kis rezdülését ismerjem ennek a világnak. Most! Fellángolnak körben a tűzfalak, s az udvaron az orgonabokor árnyékot terít maga alá, kis, kerek, fondros szélű árnyékot. Ott, az az ablak, balkézre felettünk, azelőtt is mindig kinyílt. Fehér csík tekergőzik ki rajta — a forró leves gőze. Már csak a galambok vannak hátra, a tűzfalak csodái. Sokszor szerettem volna kitalálni, kitől kapják az utasítást, hogy mindig ugyanabban a pillanatban röppennek fel, nemzedékről nemzedékre. Látod? Eltakarják az eget. Először felfelé szállnak, jó magasra, aztán oldalt belezuhannak a tűzfalakon túli világba. S kész, ezzel vége, dél van. Ne tagadd, hogy nem érzed magad boldogtalannak, ahogy itt állsz velem az ajtó előtt. Közben végigéltél néhány azelőtt nem ismert pillanatot. Poros vagy, fáradt, mint a szegfűk odafent az udvaron. A négyszögletes égből júliusi forróság dől a nyakunkba. Se szellő, se árnyék, s az ajtó várja, hogy belerúgjak. Amikor először álltam itt, sarkig volt tárva, alkonyodott. Fáradt voltam, kétségbeesett. Éreztem az átlényegülés varázsát, ahogy ez a jelentéktelen, szűk világ az éjszakára készülődött. Hatalmas térségek szabadultak fel benne, a tárgyak elkeske- nyültek, és felkúsztak, hogy meglobogtassák magukat a tűzfalak fölött csillogó kékségben. Utánuk akartam kúszni, homlokom a kékségbe meríteni. Már napok óta lázas voltam akkor, ha megálltam, felforrósult homlokom körül a levegő, hűvös kövek, jégkockák úszkáltak a szemem előtt. A pince volt az utolsó lehetőség, amelybe kapaszkodhattam. Nehezen bírtam magam rászánni, hogy megtegyem a hátralevő négy lépcsőfokot, féltem. Egy ágyra vágytam egy hűvös cellában, ahol szép lassan elcsendesülnek halántékomban az erek, s utána valaki kinyitja az ajtót, bedől rajta a fény, de nem bántó, amelytől újra lüktetni kezdenek, hanem vidám és röpködő, olyan fény, amelyről az ember tudja, hogy ha kimegy az udvarra, még talál harmatot. LUJZA UTCA