Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Gyurcsó István: Három vers
Gyurcsó István kopogás kép Kipp-kopp, a lépcsőn kopog a cipőd, s veri a kipp-kopp a szobám falát, behunyom szemem, megring a csípőd: kipp-kopp, kipi-kopp, tovább, csak tovább. Derekad billen, ringat a ritmus, kipp-kopp, kipi-kopp, dalolgat a kő, szoknyád harangoz — micsoda taktus! Kipp-kopp, kipi-kopp, üzen a cipő. Utánad hajlik a korlát, a fény, halkul a kipp-kopp a szobám falán, s íme, a kipp-koppnak visszhangja kél: utolér-e majd az utcák során? Kipp-kopp, kipi-kopp, dalolgat a kő, vár rád, kipi-kopp, a szerelmes idő. — E rímes játékban nincsen semmi más, egyszerűen annyi: ez is vallomás, nyers-valóság-várás, hívás, kipi-kopp — Gyere vissza hozzám, s hozzál jó napot. Kő izzik a napon: porlik, széthull a kő. Szikla volt a hegy és lesz domb, termő mező. A nap alatt csend ül, szőlőbokor guggol, és forr a domb alatt a must, érik a bor. Két pohár, száz pohár csendül az égre fel, hallgat a kapanyél, az ember énekel: „Egy pohár éjszaka! Ez vagyok én, csoda!“ — Kőkemény az ember majd lesz a föld pora. tükördarabok Csontja széthull, sózza a szőlősorokat: s felhő lesz a nóta, készít záporokat. Négy sort kérsz tőlem, barátom, — Együtt vagyunk! — ez a második. S ha együtt maradunk, látom, kevés erőnk hogy sokasodik! A csend nem szikrázik. Nem szikrázik a csend. Az éjféli órák csendje fekete csillagokkal terhes: de ki látja azt a csillagot! Leszoktam már a nevetésről, de nem tanultam meg sírni. Most a kövek tanítanak az egyszerű, tagolt beszédre. A kövek, ahogy ülnek a patakban, a patak partján a homokban, és társalognak a vízzel, a széllel. Az isten szegényebb, mint én vagyok: akkor is, ha én holnap meghalok. Engem a szeretőm, ha elsirat, szája rámája őrzi csókomat.
