Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Jiři Marek: Véletlen

a feleségét, mondván, hogy teljesen hiába hempergett felcslpett gavallérjával az ágy­ban: majd később is mindig eldöngette, valahányszor eszébe jutott a dolog. A főtaná­csos úr, valahányszor ezt az esetet elmondta, hozzátette: — Na ja, minden bűn magában hordja a büntetését. Időnként érdekes eszmefuttatásokkal traktálta a beosztottjait, akik ilyenkor zsinór­egyenes sorban álltak előtte: — A detektív, ezt jól jegyezzék meg, minden segédeszközt igénybe vehet, de a legmegbízhatóbb mindig az orra! A sor végéről, onnan, ahol Bouše felügyelő úr helye volt, hangos tüsszentés hallat­szott. A tanácsos úr arca elkomorult, de Bouše nem készakarva tüsszentett, szörnyű náthája kínozta, tavasztól őszig sohasem hagyta nyugton, és télen újra elővette; be­tegség volt ez, s nem ízetlen tréfálkozás, amely különben annyira hozzátartozott Bouše úrhoz, mint az orra hegyén függeszkedő csepp. Ismerték őt Prága összes zsebesei, akiknek dolgában igazi szakértőnek számított. Különben kissé mulyának tartották, s a rendőr-főtanácsos úr néha tréfálkozni méltóztatott a rovására. Bouše felügyelő azonban legkevésbé se neheztelt rá ezért, elvégre örüljön az ember, ha a felettesei olykor tudomást vesznek róla. — Az orr, uraim — folytatta a főtanácsos úr tanulságos magyarázatát —, a krimi­nalisztika egész titka. Meg a véletlen! A véletlen nagy hatalom, a véletlennel nem szabad tréfálni, véletlen nélkül önök semmire se jutnának ... A véletlen közrejátszása nélkül meg se nősülnének! A kifogástalanul felsorakozott detektívek között tiszteletteljes derültség támadt. A tanácsos úr felvonta a szemöldökét, és csend lett újra. A derültség neki szólt, az agglegénynek! — A véletlenről rengeteg könyvet összeírtak, és nem kényszerítem rá önöket, hogy mind elolvassák, de hogy megírták őket, az tény, sőt a véletlennel a filozófusok is foglalkoznak... Természetesen sokféle véletlen létezik. Ha kimegy valamelyikük a Zsi­dókemencékhez, egyáltalán nem lesz véletlen, ha ott összetalálkozik Hosszú Ferdával. S ha valaki éjfél után betéved az Öreg Hölgybe, és ott találja Szőke Tonkát, az szintén nem véletlen, mert neki ez a második otthona. De véletlen, ha valakinek a fejére esik a virágcserép. Persze, ez egyszerűen véletlen. Különös véletlennek azt lehetne nevezni, ha mondjuk valaki a Ferdinánd körúton, amelynek ma Národní trída a neve, találkozna Smitka kasszafúróval, és csak úgy véletlenül megkérdezné tőle, hol járt, s miközben ő azt felelné, hogy sehol, váratlanul kiesne a kabátja alól egy feszltővas ... És egé­szen különös véletlennek, voltaképpen lehetetlenségnek számítana, ha például Bouse felügyelő úr megoldana egy rejtélyt, amelybe az egész rendőr-igazgatóságnak beletört a foga. Bouše úr ismét tüsszentett. — Látják, igazat beszélek! — A főtanácsos úr elfojtotta mosolyát, és oszoljt ve­zényelt. — Én igazán nem tehetek a náthámról — magyarázta azután Bouše felügyelő a töb­bieknek —, már orvosnál is voltam, azt mondta, hogy csak az segítene rajtam, ha jól kinapoznám magam a tengernél. De hát hogy engedhet meg magának ilyesmit egy magunkfajta? Bouše megtörölte az orrát, és elindult a munkahelyére. Mostanában viszonylag kevés dolga akadt, mert a hat leghírhedtebb zsebmetsző éppen ült. Ilyenkor mindig fellé­legezhet az ember egy kicsit, és ráér körülnézni, nem tévedt-e Prágába valami vidéki fickó, hogy itt próbálja ki a művészetét. Egy ilyen elkószált példány nagy pusztítást bír véghezvinni a körzetben, amíg rájönnek a módszerére. Tudni való, hogy Bouše felügyelő nagy tiszteletnek örvendett a zsebtolvajok körében; kölcsönösen jól ismerték egymást, s ha Bouše végigsétált a pályaudvaron, a zsebmet­szők menekültek előle, mert itt minden ok nélkül összeszedte őket. Mesélik, hogy egyszer Karlíček zsebes nyaralni indult a családjával, s mivel vélet­lenül összefutott Bouše felügyelővel, be kellett mennie a Négyesre, és a család „apus­ka“ nélkül utazott vidékre. Bouše úr nyilván úgy vélte, hogy egy zsebtolvajnak nincs joga szabadságra menni. Szerette szüntelenül szemmel tartani az embereit. Egyébiránt Bouše felügyelő kedves ember volt, és megvolt a maga lokálja, ahova rendszeresen eljárt. Ez a Méregkunyhóhoz címzett lebuj volt, az Appolirarius közelé­ben. Nem a furcsa neve miatt választotta éppen ezt, nem azért, mert az utóbbi időben

Next

/
Thumbnails
Contents