Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Jiři Marek: Véletlen
a feleségét, mondván, hogy teljesen hiába hempergett felcslpett gavallérjával az ágyban: majd később is mindig eldöngette, valahányszor eszébe jutott a dolog. A főtanácsos úr, valahányszor ezt az esetet elmondta, hozzátette: — Na ja, minden bűn magában hordja a büntetését. Időnként érdekes eszmefuttatásokkal traktálta a beosztottjait, akik ilyenkor zsinóregyenes sorban álltak előtte: — A detektív, ezt jól jegyezzék meg, minden segédeszközt igénybe vehet, de a legmegbízhatóbb mindig az orra! A sor végéről, onnan, ahol Bouše felügyelő úr helye volt, hangos tüsszentés hallatszott. A tanácsos úr arca elkomorult, de Bouše nem készakarva tüsszentett, szörnyű náthája kínozta, tavasztól őszig sohasem hagyta nyugton, és télen újra elővette; betegség volt ez, s nem ízetlen tréfálkozás, amely különben annyira hozzátartozott Bouše úrhoz, mint az orra hegyén függeszkedő csepp. Ismerték őt Prága összes zsebesei, akiknek dolgában igazi szakértőnek számított. Különben kissé mulyának tartották, s a rendőr-főtanácsos úr néha tréfálkozni méltóztatott a rovására. Bouše felügyelő azonban legkevésbé se neheztelt rá ezért, elvégre örüljön az ember, ha a felettesei olykor tudomást vesznek róla. — Az orr, uraim — folytatta a főtanácsos úr tanulságos magyarázatát —, a kriminalisztika egész titka. Meg a véletlen! A véletlen nagy hatalom, a véletlennel nem szabad tréfálni, véletlen nélkül önök semmire se jutnának ... A véletlen közrejátszása nélkül meg se nősülnének! A kifogástalanul felsorakozott detektívek között tiszteletteljes derültség támadt. A tanácsos úr felvonta a szemöldökét, és csend lett újra. A derültség neki szólt, az agglegénynek! — A véletlenről rengeteg könyvet összeírtak, és nem kényszerítem rá önöket, hogy mind elolvassák, de hogy megírták őket, az tény, sőt a véletlennel a filozófusok is foglalkoznak... Természetesen sokféle véletlen létezik. Ha kimegy valamelyikük a Zsidókemencékhez, egyáltalán nem lesz véletlen, ha ott összetalálkozik Hosszú Ferdával. S ha valaki éjfél után betéved az Öreg Hölgybe, és ott találja Szőke Tonkát, az szintén nem véletlen, mert neki ez a második otthona. De véletlen, ha valakinek a fejére esik a virágcserép. Persze, ez egyszerűen véletlen. Különös véletlennek azt lehetne nevezni, ha mondjuk valaki a Ferdinánd körúton, amelynek ma Národní trída a neve, találkozna Smitka kasszafúróval, és csak úgy véletlenül megkérdezné tőle, hol járt, s miközben ő azt felelné, hogy sehol, váratlanul kiesne a kabátja alól egy feszltővas ... És egészen különös véletlennek, voltaképpen lehetetlenségnek számítana, ha például Bouse felügyelő úr megoldana egy rejtélyt, amelybe az egész rendőr-igazgatóságnak beletört a foga. Bouše úr ismét tüsszentett. — Látják, igazat beszélek! — A főtanácsos úr elfojtotta mosolyát, és oszoljt vezényelt. — Én igazán nem tehetek a náthámról — magyarázta azután Bouše felügyelő a többieknek —, már orvosnál is voltam, azt mondta, hogy csak az segítene rajtam, ha jól kinapoznám magam a tengernél. De hát hogy engedhet meg magának ilyesmit egy magunkfajta? Bouše megtörölte az orrát, és elindult a munkahelyére. Mostanában viszonylag kevés dolga akadt, mert a hat leghírhedtebb zsebmetsző éppen ült. Ilyenkor mindig fellélegezhet az ember egy kicsit, és ráér körülnézni, nem tévedt-e Prágába valami vidéki fickó, hogy itt próbálja ki a művészetét. Egy ilyen elkószált példány nagy pusztítást bír véghezvinni a körzetben, amíg rájönnek a módszerére. Tudni való, hogy Bouše felügyelő nagy tiszteletnek örvendett a zsebtolvajok körében; kölcsönösen jól ismerték egymást, s ha Bouše végigsétált a pályaudvaron, a zsebmetszők menekültek előle, mert itt minden ok nélkül összeszedte őket. Mesélik, hogy egyszer Karlíček zsebes nyaralni indult a családjával, s mivel véletlenül összefutott Bouše felügyelővel, be kellett mennie a Négyesre, és a család „apuska“ nélkül utazott vidékre. Bouše úr nyilván úgy vélte, hogy egy zsebtolvajnak nincs joga szabadságra menni. Szerette szüntelenül szemmel tartani az embereit. Egyébiránt Bouše felügyelő kedves ember volt, és megvolt a maga lokálja, ahova rendszeresen eljárt. Ez a Méregkunyhóhoz címzett lebuj volt, az Appolirarius közelében. Nem a furcsa neve miatt választotta éppen ezt, nem azért, mert az utóbbi időben
