Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - Jiři Marek: Véletlen

a prágai éjjeli madarak közkedvelt reggeli falatozója volt, hanem azért, mert itt korán reggel meleg levest ehetett az ember.

Bouše úr néha este is betért ide, ilyenkor a kocsmáros szó nélkül eléje tett egy pohár grogot; nyáron is grogot ivott, a náthája miatt, de a grogot sohasem ő fizette, ugyanis mindig akadt valaki, aki meghívta Bouše urat, anélkül persze, hogy az asztalához ült volna. A zsebesek kötelességüknek tartották, hogy gondoskodjanak annak az embernek az egészségéről, aki őróluk gondoskodott. Mert hát mivé lenne a világ, ha a tolvajlás büntetlenül maradna? Ilyen világról egyetlen egy tolvaj sem álmodik, mert lopni csak ott lehet, ahol rend van.

Ha olykor megesett, hogy éppen senki sem ült a Méregkunyhóban, a kocsmáros nem fogadott el tőle pénzt, hanem felírta a grog árát az ajtófélfára. S mikor aztán bekukkantott a lokálba valaki céhbeli, annak azt mondta: — Hallod, a számládra írok egy grogot, amit Bouše felügyelő ivott meg itt tegnap.

S az illető rábólintott, hogy ez magától értetődik.

Nem lenne rossz egy nagy bűnügyi eset, amelybe az egész rendőr-igazgatóságnak beletörne a foga, dünnyögte magában Bouše, amint a hűvös, sivár reggeli utcákat rótta. Könnyen beszél a főtanácsos, de ha az embert sohasem hagyja nyugton a nátha... Végtére is én e miatt a nátha miatt szolgálok a titkosoknál, azaz ahogy helyesen mondani kellene, a polgári ruhás rendőrségnél, mert az egyenruhához éppenséggel nem illik a csepegő orrom.

Bouše felügyelő belépett a törzsvendéglőjébe, és önnön sorsán elbúsulva rendelt egy meleg levest.

A lokál félig üres volt, de egyébként, ahogy hallotta, ma már megfordultak benne néhányan. Egy igen nobilis urakból és hölgyekből álló társaság mulatott itt. A vendéglős panaszkodott: — Ma, akiknek dohányuk van, azt képzelik, hogy azt tehetik, amit akarnak. Csak nézze meg, felügyelő úr, mit csináltak a vécén. Éppen tegnap akasztottam oda egy új tükröt, és már összetörték, egy-egy darabot adtak belőle a hölgyeknek, a szerencséjük végett. Ma az embereknek annyi a pénzük, hogy azt se tudják, mit kezdjenek vele. Higgye el, felügyelő úr, én azt se szeretem, ha valaki odacsap egy poharat...

Mialatt beszélt, belépett a kocsmába Povondra úr, a tejes; kifújta magát a melegben és a füstben, mintha éppen most érkezett volna a legjobb levegőjű helyre, és azt mondta:

— No, kezdődik már a tél... Majd befagy az ember segge ebben a hideg szélben.

És udvariasan csatlakozott a vendéglős sirámaihoz:

— Szent igaz, ma, akinek sok a dohánya, nem tudja, mit kezdjen vele. Az ilyen, ha ráadásul még autója is van, azt hiszi, hogy övé a világ... Mint az előbb is. Rakom a Vinohradyn a tejeskannákat, ügyelek, hogy minden rendben legyen, hát egyszer csak elhajt mellettem egy fiatalember, egy olyan ficsúr, persze a nőjével, és a szégyentelenek, se szó, se beszéd, hozzám vágnak egy cipőt...! Jól felpaprikáztak. Ha hirtele- nében a kezembe kerül egy kő, megmutattam volna nekik, milyen jól tudok még célozni, de ebben az átkozott Prágában még egy követ se találhat az ember az utcán; bezzeg ha falun történt volna....

Povondra urat láthatólag nem is az bántotta, hogy a ficsúr és a nő megdobták egy cipővel, hanem az, hogy ő nem hajíthatott utánuk egy követ.

— Legalább új volt az a cipő? — kérdezte a felügyelő.

— És a nő lábának milyen formája volt? — így a vendéglős.

— Fütyülök én egy ilyen ringyó lábára. Az a cipő meg... Hát ami azt illeti, talán új is volt, de hát ugye, mire megy az ember egy cipővel? Ha legalább mindt a kettőt hozzám vágta volna a bestia!

Povondra úr ezek után szintén kért egy levest, és nagy élvezettel szürcsölnl kezdte.

— De ezt nem viszi el szárazon! Az ilyen jampecek sokat kocsikáznak Prágában, találkozom én még vele! Majd én megmutatom neki, szabad-e tisztességes emberek után lotyók lábbelijét hajigálni!

Aztán búcsút vettek egymástól. Povondra úr elkocogott a lovacskájával Chodov felé, Bouše felügyelő hazafelé indult, a vendéglős pedig kitessékelte az utolsó bóbiskoló vendégeket, és bezárt.