Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Simkó Margit: Apák
Simkó Margit apák í. A téli verőfény olyan szemérmesen mosolyog a városra, hogy melege meg sem tudja oldani a vastag nyaksálak boglyáit. Az emberek — mint megannyi kétlábon járó, kóros sárkány — ontják orrlyukaikból a párafelhőket, és sietve loholnak céljuk felé. Csak a szürke, éhenkórász verebek vidámak, az örök patrióták, amelyeknek csepp szíve talán meg is szakadna valami eleségtől roskadozó, de ideges tájon. A város utolsó bohéméi ők, ha nincs, hát nem esznek, ha van, degeszre tömik bendőjüket. Mint most ebben a pillanatban is. Stanicliból eteti őket egy pöttömnyi gyerek. Kék rajta minden, a kötött nadrágja, bundácskája, bolyhos sapkája. Csak a kesztyűi fehérek, és úgy libegnek elő gumira fűzve a kabát ujjából, mint az angyalszárnyak. Belemarkol a verébabrakba, szórja, és sikong: pipi... pipi... Aztán odanyomja apja kezébe a zacskót, és a csipegető verébraj közé totyog, hogy megfogja az egyiket. Am a verebek felröppennek, és a szobortalapzat lépcsőire telepszenek. A gyerek oda is feltotyog. Már majdnem eléri az egyik madarat, de az huss. .. néhány méterrel odébb száll. A játék ismétlődik: totyogás, majdnem célbaérés, csalódás... A gyerek fáradhatatlan. Jókedvűen szalad az elröppenő verebek után egyszer, tízszer, százszor. Az apa csak áll, előbb mosolyogva nézi fia küzdelmét, aztán megsajnálja, és elkapja kis kezét: ,— Gyere kicsim — mondja —, menjünk haza, hideg van, és úgysem tudod elérni a madarakat! — A kicsinek felragyog a szeme, kirántja kezét apja kezéből, és újra utánaered az ellibbenő verebeknek. — Pétiké tudja — kiáltja hittel. — Pétiké tudja. Az apa már nem mosolyog. Még szólni akarna, hogy hagyd abba, higgy az apádnak, én is megpróbáltam sokszor... de egyszerre rádöbben, hogy ez a kis gyerek, az ő fia is egy új ősember, akinek elrendeltetett az örök cél — a küzdelem. Kicsit elszomorodik, és lemondóan belerúg egy kavicsba, amely ott hever a fagyos aszfalton. 2. Vasárnap délelőtt a tanár sétálni viszi a kisfiát. Minden vasárnap délelőtt elviszi. Ilyenkor a felesége az ünnepi ebéddel van elfoglalva. A tanár kisportolt, fiatal alakjára jói simul a vasárnapi sötét ruha, a súlygyarapodástól itt-ott már megfeszül. A kicsi egy ideig nyugodtan megy mellette, kis keze eltűnik apja tenyerében. A másikban játékkannáját lóbálja, benne egy színes pléhlapát zötyög. A fiú egyszerre leguggol, és játszani kezd az út porában. — Itt nem lehet játszani, Pistike, itt nem szabad . .. majd a játszótéren — mondja az apa, és továbbmennek. Néhány percig eltart, amíg odaérnek.
