Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása
— Parancsoljon! Fél óra múlva már „kedvesemének becézett. Hajnalban távoztam. A táskát, persze, nem felejtettem el magammal vinni. A történethez hozzátartozik még, hogy a rablást csak két hét múlva fedezte fel a férje. Az is csak másnap, azután, hogy visszatért Isztambulból. A tolvaj kilétére pedig sohasem jöttek rá. Gyakran megengedtem magamnak hasonló szórakozásokat. Csak az időt vesztegetném, ha valamennyire visszaemlékeznék. Különben úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikhoz. Most a szórakozásnak egy másik, olyan fajtájáról ejtenék néhány szót, amely mindmáig a leginkább elszomorít. Abban az időben, amikor még oly buzgón foglalkoztam az ótestámentummal, fogant meg agyamban a gondolat, amelytől sokáig nem tudtam szabadulni. Ez abban a meggyőződésben gyökeredzett, hogy ha minden földi rossz okozója maga az ember (ezt a biblia is megerősítette), sőt, ha az ember tulajdonképpen rosszabb az állatnál, akkor teljesen természetesnek kellene lenni annak is, hogy állat módra pusztítsa el egymást. S nemcsak ez ... Egy számomra ismeretlen francia cikkében olvastam, hogy az a férfi, aki még nem ölt, tulajdonképpen haláláig szűznek, érintetlennek számít. Emlékszem, szép, napsugaras délután volt, amikor ez a mondat felugrasztott a heverőről. Kabát nélkül kirohantam a lakásból, s egész délután az utcákat róttam, azon kapva magamat, hogy akaratom ellenére fürkészem a férfiak, főleg az idősebbek ábrázatát, miközben nem hagy nyugodni a kérdés: vajon megöltek-e már valakit életükben? Voltak, akik úgy néztek ki, hogy el tudtam róluk képzelni: már túl vannak rajta. Mások viszont igazán érintetlennek látszottak, összeszedtem a bátorságomat, és egyiküket megszólítottam: — Uram, feleljen nekem őszintén: megölt-e már valakit az életben? — kérdeztem meg a körülbelül hatvanéves öregembert. Tekintetével nyomban torkomra forrasztotta a szót. Előbb körülnézett, majd váratlanul akkora pofont kaptam tőle, hogy meglazult a fogam, s az ajkam felhasadt. Végre megértettem, milyen veszélyes az effajta elmélkedés. De ama bizonyos francia megjegyzése gyökeret vert a fejemben. Kis híján meggyőzött arról, hogy elfogyaszthattam bár háromszáz nőt, valójában mégis csak befejezetlen, félig kész mamlasz maradtam. Az ilyen ösztönzések, mint amilyeneket az a francia izzadt ki magából, egyenesen szülik a gonosztevőket. De erre csak most jöttem rá, hogy elmúltam ötvenéves. Akkoriban az ilyen gondolatok nem bosszantottak, inkább megmámorosítottak. Ha sejtettem volna, milyen kínokat okozhat a túlzásba vitt lelkesedés... Kétségeim elmúltak, s hirtelen mindenre világosság derült. Egy őszi napon történt. Képzelőtehetségem ilyenkor működött a legmegbízhatóbban. Már jó ideje kinéztem magamnak egy félreeső, elnéptelenedett külvárosi negyedben fekvő postahivatalt. A közelben levő nagyobb cégekből oda hordták a napi bevételt. Ebben az időszakban a posta este kilencig tartott nyitva. Tervem egyszerű volt, kidolgozása nem okozott különösebb nehézséget. Lopott kocsimmal fél kilenc tájban megálltam a sarok mögött. A motort túrázni hagytam. Fejemre harisnyát húztam, amelyen előbb vágtam egy nyílást a szemem és a szám részére. Egyik kezemben a zsákkal, másikban az ijesztésre szánt revolverrel berontottam a postára, ahol két nőszemély bóbiskolt, s egy alkalmazott a csekkeket bélyegezte. Tulajdonképpen csak akkor vettek észre, amikor a revolverrel megzörgettem az ablakot. A férfi ijedten összerázkódott. A nők is felriadtak, és visítozni kezdtek. Valamennyien felugráltak. Behajítottam nekik a zsákot, és rájuk mordultam: „Megtölteni!“ Egyszerre vetették rá magukat, és becsületesen megtömték. Sőt át is nyújtották. S ekkor valaki belépett. Hátranéztem, s a falhoz hátráltam. Kővé dermedtem. A sofőr érkezett meg a postával. Egy rendőr kísérte. A pasas azonnal tisztában lehetett a helyzettel. Bár a revolver csövét egyenesen reá irányítottam, mégis a fegyvere után nyúlt. Kétszer húztam meg a ravaszt, és futásnak eredtem. Még láttam, hogy a rendőr meginog, beleakad az asztal szélébe, aztán hangtalanul a földre csücsül. A másik — a sofőr — ettől teljesen megzavarodhatott, vagy a lövések tették esztelenül bátorrá, mert amint a közelébe értem, megpróbált elgáncsolni, és attól sem riadt vissza, hogy megkíséreljen leütni, és megpróbálja kiragadni kezemből a pénzeszsákot. „Hozzám ne nyúlj!“ — sziszegtem a pofájába, de ezzel nemigen szegtem kedvét. Talán fölösleges volt, mégis hasba lőttem. Sikerült megszöknöm
