Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása

a háromszázezer koronával együtt. Másnap megtudtam a lapokból, hogy még az éjszaka mindketten belehaltak sérüléseikbe.

Olyan hidegvérrel fogadtam a történteket, hogy jómagam is meglepődtem. Lám, kár volt a gonosznak erőszakkal ellenállni! Ezt károghattam volna a koporsójuk felett, de az ilyen védekezés nekem nem adatott meg. Biztosan tudtam, hogy a postára csupán a pénzért állítottam be. Csak a véletlen okozta, hogy beléjük botlottam, s ezért úgy kellett tennem, ahogy tettem. Arra nem is gondolhattam, hogy kénytelen leszek az eredeti tervvel ellentétben cselekedni.

És ez volt a kezdet. Valami olyasminek a kezdete, ami miatt az elkövetkező néhány éjszakán nem jött álom a szememre. Végül (ezt ma már szörnyűnek tartom) nevetséges létfenntartási ösztönömtől hajtva még büszke Is voltam. Nem is arra, hogy megöltem azt a kettőt, hanem arra, hogy nekem sikerült életben maradnom. Ügy éreztem, hogy ez a siker! Nem sejtettem, hogy végleg elvesztettem a játszmát. Egy nap aztán elmosolyodtam, fellélegeztem, mintha a víz alól bukkantam volna fel ismét a felszínre, lelkiismert-furdalásom teljesen megszűnt, s már semmi sem tartott vissza attól, hogy mihamarabb folytassam éjszakai portyázásaimat.

Más ember elcsodálkozna ezen, s azt tartaná: az az illető, aki háromszázezer koronát rabolt, bújjon el a legközelebbi odúban, vonuljon vissza, esetleg vállaljon napi négyórás állást, vagy lépjen be egy jótékonysági egyletbe. Az ilyen tegyen meg mindent, hogy elkerülje a feltűnést, s így élvezhesse, végre élvezhesse a... De ez a nézet tévedéseken alapszik. Egyrészt azért, mert a pénzből sohasem elég. Másrészt azért, mert az ilyesmi könnyen szenvedéllyé válik, ezt nagyon nehéz leküzdeni.

A városhoz közel fekvő várban lakott egy grófkisasszony. Nemcsak, hogy öreg volt, de az alatt a hetven év alatt alaposan el is butult. Kis várában egymásnak adták a kilincset az éjszakai látogatók. Széltében-hosszában az a hír járta róla, hogy roppant gazdag. A banditák egész nemzedéke átkutatta már a várat, de semmit sem talált. A grófkisasszonyt pedig nem sikerült szóra bírni. Mondanom se kell, hogy én is bedőltem a grófkisasszonyról szóló kósza híreknek, és egyszer este tíz óra tájban, meglátogattam.

— Ki az? — kérdezte egy vékonyka hang, miután megzörgettem a nehéz ajtót.

— Én vagyok, Hubert, az unokaöcséd — mutatkoztam be. Jó előre aprólékosan áttanulmányoztam az egész családfáját, és összes rokoni kapcsolataival megismerkedtem.

— Hubert? — cincogta újból.

— Igen, nénikém, én vagyok! — válaszoltam határozottan. Ajtót nyitott, és beengedett, de még a küszöbön magasra emelte a lámpáját. Ebből tudtam, hogy bizalmatlanság emészti.

— Édes fiam, hát valóban te vagy? — kérdezte újból, és reszkető kezével a kezemet simogatta.

— Nénikém — szaladt ki a számon elérzékenyülten —, nagyon egyedül vagy?

Lehajoltam, kezet csókoltam neki, és átöleltem törékeny, csontos testét. Karjaimban

a könnyekig meghatódott, és bevezetett a fogadószobájába.

— A zöld hálóban ágyazok neked — mondta útközben. — Apád ott aludt a legszívesebben. Sőt, az is lehetséges, hogy a nővéremmel ott nemzettek téged... Honnan is érkeztél most, Hubertom?

— A messzi Olaszországból, kedves néném. Sajnos, mindössze egy napot tölthetek- veled, mert üzleti tárgyalásaim a fővárosba szólítanak — bonyolítottam egyre nagyobb kedvvel a történetemet.

A fogadóban letelepedtem egy fotelba. Elnyújtóztam. Kezdtem magamat otthonosan érezni. A grófkisasszony ezalatt teát készített, elém tett két sertéshúskonzervet, hagymát és kenyeret. Mialatt lakmároztam, alaposan kifaggatott az egész család felől.

— Útban idefelé, kedves néném — kezdtem azonnal, mihely kimerítettük a családi témákat —, megálltam a közeli városkában. Kíváncsi voltam, élsz-e még, és hogyan élsz, mit csinálsz. Hát, ami azt illeti, nem sok valamit tudtam meg rólad. Egy icike- picikét azért mégis sikerült. A fogadós, tudod, akit Iglónak hívnak, minden héten nála rendeled a sört és kenyeret, nos, ő beszélt nekem rólad.

— Igló? Igen, az apja és a nagyapja is nálunk kocsiskodott... Igluskő jó, nagyon jó ember ... Szombatonként jön... A sörömet szállítja. A sört azért iszom, mert tisz