Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása
— Huszonöt múlt... — És az ügyvéd úr? — ötven ... — Kitűnő, drágám — mondtam. — Mihelyt megérkezik a második férfilátogató, munkához látunk. — Én nem! — ijedt meg Terézke. — Persze, hogy nem. Te itt maradsz. — És...?! — Ne félj, a zsákmány egyharmada a tiéd, holnap átveheted a lakásomon. Mire elkészítettük a kávét, felöltöztünk és váltottunk néhány szót, megjött a várva várt úr. Az úrnővel nyomban bezárkóztak a hálószobába. Elhatároztam, hogy munkához látok. A ház belsejét már úgy-ahogy ismertem. Nem maradt más hátra, mint indulni a színhelyre. — ide már nem térek vissza — mondtam Teréznek. — Reggelig semmiképpen ki ne mozdulj a szobából! — parancsoltam rá. Bólintott, hogy érti. A falba épített páncélszekrényre az emeleten akadtam rá. Elég sokáig tartott, míg sikerült szakszerűen kinyitnom. Egy jó óra múlva hallottam, amint az a második úr eltávozik. Megvártam, míg a fiatalasszony kikísérte, majd bezárva utána a hátsó bejárat ajtaját, visszatért a szobájába. Sietve, de óvatosan, zajmentesen dolgoztam. A páncélszekrény kinyitása után a tartalmát — közel nyolcvanezer koronát és néhány értékes aranyékszert — a táskámba gyömöszöltem. A páncélszekrényt vigyázva becsuktam, és tökéletesen eltüntettem a nyomokat. Senki se gyaníthatta, hogy hozzányúltak. Visszafelé ugyanazon a folyosón kellett végigmennem, amelyre az úrnő szobája nyílott. Egy hirtelen ötletnek engedelmeskedve, csendesen bekopogtam az ajtaján. Senki se jelentkezett. Benyitottam, és bementem. Hallottam, amint az asszony a fürdőkádban lubickol. Táskámat az ajtónál hagyva, lépteim a fürdőszoba felé irányítottam. Amikor megpillantottam telt, barnára sült, remek testét, megbánásom tovaröppent. — Jó estét! — köszöntem rá. A nő ijedten megrándult, s combjával kiloccsantott vagy két liter vizet. — Kicsoda maga? És mit akar? Azonnal távozzon, különben kiáltok... — förmedt rám. — Pszt! — csitítottam. — Lehet, hogy alkalmatlan időpontban érkeztem — folytattam csendesen —, de nem sejthettem, hogy önt a fürdőkádban találom. Ezért sokkal jobban tenné, ha nem veszítené el a fejét, és okosan viselkedne. — Ez fenyegetés? — Jó tanács. — És mit ért ezen? — mosolyodon el. — Egyszerű! — srófoltam tovább. — ön is tudja, hogy a férje Törökországba utazott. Előtte minden vagyonát biztosította, és ne gondolja, hogy önről legdrágább kincséről megfeledkezett. Fölöttesem és egyben a kollégám lévén megkért, hogy vigyázzak önre. A nő mérgesen prüszkölt. — Természetesen teljesíteni akarom a kívánságát, de túlbuzgó se szeretnék lenni. Az asszony újból elmosolyodott. — Lehet, hogy ön szerint ez piszkos munka, de az ellenkezés az állásomba került volna. S végül: a férje úgyis rábeszélt volna erre a feladatra valaki mást, aki, lehet, hogy sokkal pedánsabban elvégezte volna. — Nincs mitől tartanom! — jegyezte meg könnyedén. — Ez nem egészen így van, nagyságos asszonyom... Először: ön bezárta a kutyát. Akárki észrevétlenül bejuthat a házba, és kirabolhatja. De létezik ennél rosszabb is... Másodszor: ön három óra leforgása alatt két férfi vendéget is fogadott, és mindegyikükkel eltöltött egy-egy órácskát, édes kettesben, a hálószobájában. Engedje meg, hogy ne részletezzem ... — Mennyit kér? — kérdezte szigorúan, és mérgesen rám nézett. — Semennyit! Akarom mondani, csak egyvalamit: engedje meg, hogy most kiemeljem a kádból ,és így, víztől csöpögősen a szobájában levő puha, bolyhos takarókra helyezzem. Egy pillanatig tétovázott, aztán beleegyezett:
