Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zsilka Tibor: Kommunikáció-elmélet, stílus, szövegelemzés

kifejezés, az igék általában 3. személyben szerepelnek, tehát az írói ÉN mintegy visszavonul és átadja helyét a tényeknek, a külvilág leírásának.

S vajon mi történik a XX. században? Mivel a realizmust mint stílusirányzatot főként a próza túltengése jellemzi, továbbra is a próza felől próbáljuk megvilágítani e kérdéskört. A XX. századi irodalom fejlődésének egyik jellegzetessége az, hogy a prózai alkotások stílusa — különösen a rövidebb műfajoké — a költészet bizonyos tulajdonságait, poétikus jegyeit veszi fel. A próza „lírizálódása“ eléggé általános fejlődési folyamatnak tekinthető, mégpedig attól az időtől kezdve, midőn a klasszikus értelemben vett realista ábrázolásmód innoválódási (megújulási) lehetőségei mind tematikai, mind nyelvi szinten kimerültek és automatizálódtak. Ezzel egyetemben vagy ezt megelőzően a kor is más igényeket támasztott az irodalommal szemben; ez oknál fogva az íróknak új témákat és új kifejezésmódot kellett keresniük, hogy az olvasóra hatni tudjanak, s hogy felkeltsék érdeklődését. A próza fokozatos lírizálódása is e követelményekkel, a megváltozott ízléssel, olvasói elvárással és igényekkel függ össze; ugyanakkor magában az irodalomban a lírai kifejezésmód és hangvétel elterjesztése a prózában főképp az epikai műfajok szubjektivizálódásával magyarázható, abból vezethető le. A szubjektivizmus felerősödése ugyanis líraiságot indukál; s így általában a prózai szövegeket Is költőivé színezi.

Köztudomású az is, hogy a költészet, a költői nyelv egyik alapvető sajátossága az ismétlődés, mert maga a ritmus, a rím, az eufónia stb. valójában mind az ismétlődés megnyilvánulásai, egyes válfajai, konkrét megjelenési formái. Fónagy Iván kifejtette, hogy a szubjektum felől az ismétlődés egy régebbi állapot helyreállítására, az élettel egyidejűleg adott belső feszültség feloldódására irányuló törekvés. Tapasztalatból tudjuk, hogy az olvasó is akkor veszi kezébe a verset, amikor valamilyen belső feszültségtől akar szabadulni. Ilyenkor a vers, illetve a szöveg ritmikai tulajdonságai segíthetnek levezetni a belső feszültséget. Maga a feszültség az irodalmi alkotásban kontraszt formájában jelentkezik; s az esztétikai érték is e kontrasztból származik, vagyis a kontraszt hitelességének, hatásosságának, intenzitásának és polarizáltságának az eredménye, egyenes következménye. Eszerint a prózai szöveg lírizálódása abban gyökerezik, hogy az író a cselekménynek nemcsak egyszerű ábrázolója, külső szemlélője és leírója, hanem egyúttal részese is. Ennek következtében az író Én-je valamilyen módon beleplántáló- dik a MO-be, az alkotás nyelvi összetevőibe. A „beleplántálódás“ gyakori módja az, hogy a szövegben felerősödik a kifejező funkció az ábrázoló funkcióval szemben. A prózában ez mindenekelőtt ritmust eredményezhet. Persze, szokás beszélni ritmusról a témával kapcsolatban is. A Móricz-novellábari azonban a ritmus nyelvi szinten is kézzelfoghatóan jelentkezik, megnyilvánul. Igaz, az olvasó érdeklődésének a felkeltésében és a kifejező funkció felerősödésében más tényezők is közrejátszanak. Ebben szerepe lehet a variabilitásnak is, vagyis annak, hogy a szöveg nem monoton, hanem ellenkezőleg

— nagy változatosságot mutat. A változatosság egyik hathatós módja lehet az, ha az író a szövegben megfelelően variálja és kombinálja a hosszú és a rövid mondatokat.

3. Amit itt felvázoltunk, bevezetőül elmondottunk, most már szépirodalmi szöveg segítségével próbáljuk levezetni és megvilágítani. Választásunk Móricz Zsigmond Barbárok című novellájára esett. Hogy miért éppen erre a novellára, azt röviden így okolhatnám meg: Móricz Zsigmondot mind ez ideig a magyar irodalomtörténet és -tudomány egyértelműen a realisták közé sorolja, tehát ugyanabba a stílusirányba, mint ahova Eötvös Józsefet, holott írói alkotásmódja egészen más tulajdonságokat tartalmaz, mint a XIX. századi realistáké. Ugyanis Móricz nemcsak ábrázolja a valóságot, hanem a valóságábrázolásba saját énjét is beleviszi, beleplántálja. Ennélfogva a nyelvi kifejező- eszközök nagyobb szerepet kapnak nála, mint a XIX. századi realista alkotásokban. Mindezt éppen a Barbárok című novella segítségével szándékozom megvilágítani, levezetni.

Elöljáróban érdemes lesz ismertetni a mű cselekményét. A novella a nyájasjuhászok sajátos világát tükrözi. A történetet az író három részből álló novellában sűrítette össze. Már a novella első mondata, amely önálló szakasz is egyúttal, sejteti a történet tragikus kimenetelét, a balladás légkört: „A kis kutya, a puli, fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni." A fülelt, szimatolt és különösen a vicsorítva határozó utal arra, hogy Bodri juhász rosszakarói közelednek. Utána a csend leírása következik; közben persze a csendben is körvonalazódnak az ellentétek: az