Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zsilka Tibor: Kommunikáció-elmélet, stílus, szövegelemzés

2. De mi is valójában a stílus? Balázs János a stílust így határozza meg: „Stíluson azt a módot értjük, ahogyan közölnivalónkat a nyelvi eszközök megválogatásúval kifejezzük, formába öntjük.“ (Történelmi bevezető. In: Stilisztikai tanulmányok. Budapest 1961: 8.J Igen ám, de ez nem meríti ki teljesen a stílus fogalmát, mert hiszen a közölnivalót nemcsak kifejezzük a nyelvi eszközök segítségével, hanem fel is építjük, el is rendezzük. Ennél fogva a szépirodalmi mű vizsgálata során nem elégedhetünk meg a nyelvi elemek leírásával, hanem szükségszerűen ki kell térnünk a magasabb egységek vizsgálatára is, tehát a témára, kompozícióra stb. Ha elhanyagolnánk a tematikai szint vizsgálatát, nem tudnánk a nyelvi kifejezőeszközöket sem megfelelően minősíteni. De szükséges erre kitérni azért is, mert minden, amit a szépirodalmi alkotás tartalmaz, tulajdonképpen a nyelven kívüli valóságra utal, azt öleli fel. A szöveg így egyrészt nyelvi tény, másrészt nemcsak az. Nyelven túli annyiban, hogy élethű szereplők konfliktusait tartalmazza, a bonyodalom sajátos felépítése lehet hatásos benne, a rövid szakaszok gyors váltakozása kötheti le érdeklődésünket, és így tovább. így a stílus sem lehet csak nyelvi tény, mert hiszen mit árulna el az alkotásról a mű nyelvi eszközeinek számbavétele és leltározása megfelelő tematikai „háttér“ nélkül. Viszont a pusztán tematikai jellegű elemzés sem célravezető, mert a téma nyelvi eszközök által fejeződik ki, a nyelv közvetíti az üzenetet a feladótói a címzetthez (olvasóhoz). Az üzenet így egyszerre több szinten „ostromolja“ az olvasót. A szintek kőt csoportra oszthatók:

a) A lingvisztikái szintek — a szöveg nyelvi-stilisztikai együtthatóinak, tulajdonságainak az összessége.

b] A lingvisztikán kívüli szintek — a szöveg szüzséje, kompozíciója stb. tartoznak ide, tehát mindaz, amit tematikai szintnek nevezhetnénk.

Ez a megkülönböztetés nem újkeletű, nagyon is közismert. Erre támaszkodva s e kérdéskomplexumot leegyszerűsítve sokan még most is mereven kettéválasztják a szöveg formai vagy formális (1. szint) és tartalmi (2. szint) részét. Ilyen felfogásban a tartalom rendszerint valamiféle egyeduralmat, felsőbbrendűséget élvez a formával szemben. A forma a külszín, a tartalom a belső telítettség. Csakhogy a szépirodalmi alkotásra ez nem vonatkoztatható egyértelműen; többek között azért sem, mert a mű szövege mindig is forma, a valóságnak képmása, letérképezése, modellje. De ez a modell, ha jó, hatásos, akkor egyedi módon utal a valóságra, áll össze új valósággá. A szövegbeli „valóság“ motívumokból tevődik össze, amelyek szereplőket mozgatnak, akik ennek következtében cselekednek. Mindez egy sajátos elrendezés keretei között történik, amit szerkezetnek vagy kompozíciónak nevezünk. A motívumok, a szereplők, a cselekmény, a szüzsé és a kompozíció alkotják együttvéve a mű témáját. Ilyen értelemben a tematikai szint valóban elsődleges, primér. Ehhez azonban szükséges hozzátennünk,. hogy a nyelvi szint segítségével, akár szegmentális eszközök (szavak, szóképek, szimbólumok stb.), akár szupraszegmentális eszközök (hangsúly, hanglejtés, hosszúság-rövidség, ritmus) által ki lehet fejezni bizonyos lelki állapotokat, érzelmeket stb. Ha a témát dogmatikus szemszögből ítélnénk meg, akkor az előbbi megkülönböztetés azokat igazolná, akik az egyszerű, kézzelfogható valóságábrázolás mellett kardoskodnak. Éppen ezért sietünk kiejelenteni, hogy a valóság hű lemásolása, visszatükröződése az irodalmi alkotásban még nem kellő biztosíték arra, hogy értékes alkotás szülessék. Ez ugyanis éppúgy véglet, szélsőséges eset, mint a formalizmus szellemében írott művek garmada.

Felfogásunk szerint mindig az a fontos, hogy egy-egy irodalmi korszakban milyen jellegű a szépirodalmi norma, tehát az, hogy a nyelvi-stilisztikai elemekre vagy a téma közérthető ábrázolására helyeződik-e a hangsúly. Köztudomású, hogy a klasszikus realizmus korszaka nagyobb igényeket támasztott a témával szemben, s a nyelvi megformálás igénye kissé háttérbe szorult, illetve a tematikai szint túlságosan elenyészővé, másodlagossá zsugorította a nyelvi-stilisztikai szint jelentőségét. Ebből adódóan a XIX. századi klasszikus realizmus korszakát mindenekelőtt a valóság hű ábrázolása jellemzi; mindazonáltal a szépirodalmi norma központi kérdésévé a valóságábrázolás vált. A lírai, vagy ha úgy tetszik, írói szubjektum nem avatkozik bele a történésbe, a cselekménybe; az író az objektív világot mintegy kívülálló személyként írja le, ábrázolja. Ezzel függ össze, hogy a realista alkotásokban aránylag kevés az expresszív