Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Keszthelyi Rezső: Magában beszél (vers)
Keszthelyi Rezső (mnk) magában beszél a levegő szeme virág lesz éjszaka s a szív égboltja por a véren lia megtalálja a kék közepén a hang hold-fejű gólyáit felnevet s nézi a dombokat és övé a kő kívül a hullámokon lángolhat-e a kiszabott idő de — ugye — semmi sem fény felette ha megvakulnak a test cselekvései sosem beszél önmagáról amikor nincs az istennek sorsa s az égitest nem lehet árnyék a földön a mérték a balál tengere a feledés határtalan mozdulatlansága ahogy repül irány nélkül az éjszaka s alakot ölt a hallgatás aztán a szárny egyik fele leválik a toliról: ő a hely a kifosztott téboly az ő húsa ez a tavaszi lélegzet a kimeríthető meleg a megközelített csillagon megszámolja a csontját s kijön torkán a hajnal súlya és a mész távlata a tűlevél lengése alatt bíbor rög az agy melyről a hullám is felszáll — a halál veszejti el a semmit mit lát mikor a földbe néz — kövek nélkül épülnek a tüdő templomai s több lesz alul az esthajnali csillag mint a hangya mint a gyökér feni pedig a szív verése a végérvényes égbolt — tudatos végtelen és homályos törvény a rózsa és a lihegés anyag az is bogy nincs más csak ő anyag az is hogy nincs ő csak a minden
