Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal

ezen belül egy feszültségektől terhes dinamikus egyensúly létrejötte felé tolódnak. Mert bár a pontköltészet fogalmát feltevő Írás alatt az évszám 1969, fel kell figyelnünk az ugyan^pben az évben íródott és már említett nagy tanulmányában (A lírai vallomás hogyanja...) gyakran előforduló dialektika szóra, illetve- a fogalom költői megvalósításának az igényére is. A belső ellentétek tovább élnek, de az egyensúly keresése már tudatos; a dialektika nem tartalma, hanem megvalósulási formája, módszere a gondolkodásnak, s ez a módszer egyre inkább Tőzsér jellemzője. A költői lényeg dialektikus felfogása felé irányuló fejlődés jeleit úgy villantja fel írásaiban, mint egy nehéz és göröngyös, a távolságba vesző út kilométerköveit: „■ ■ ■ a költő igazsága mindig saját egyéni valóságának (amely mindig egy közösség valóságában válik konkréttá) s az egész emberiség valóságának szintézise“ (16). S tovább: „Modern költőink a tudat- és érzésvilág ellentmondásain át nyomulnak előre az objektív dialektika felé“ (81). Majd néhány oldallal odább: „József Attila a megfogalmazott, tehát az egyetlen lehetőségben nem remél, de ugyanakkor költészetével a lehetőségek sokaságát teremti meg, s ezzel mintegy rácáfol kinyilatkoztatott nihiljére. Az ő nihilje az a nietzschei »tragikus opti- mizmus», amely még a halál árán is életpárti, amelynek a szenvedés és a halál is intenzív és széles körű élmény (85). Tőzsér legutóbbi verseinek az ismerői tanúi annak a szívós erőfeszítésnek, mellyel „sejtéseit“ verseiben egy belső „rend" formáiban kényszeríti, s amellyel az említett tragikus optimizmusát bennük megvalósítja, hogy költői

— esztétikai énjében kiépítse azt a „dialektikus szemléletet, mely az ellentmondásokban annyira megszaporodott világot egy magasabb gondolati-érzelmi egységbe (a hangsúly a gondolatin van) fogná" (117). Egy tény már ma is bizonyos: Tőzsér autentikus gondolkodó és végletekbe gyakran a gondolati sémáktól való viszolygása és a „teljesség kimondhatatlanságával" vívott, már elemzett és jellemzett küzdelme löki. S hogy vázolt ellentmondásai látszólagosak-e? Ogy vélem, erre vonatkozóan biztosítéknak fogadhatjuk el azt az egyre inkább stabilizálódó dialektikus egyensúlyt, melyben Tőzsér „ellentétei“ megvalósulnak, s amelyben a világot újrafogalmazni akaró költő nagy összefüggéseket és távlatokat biztosít a közíró napi problémáinak, ugyanakkor, amikor a néptribun szolgálatkényszere a valóság közelébe kényszeríti a megfoghatatlannal kacérkodó esztétát. A dialektikus egyensúly intenzitása hatalmas, mert nagy távolságokra eső végleteket egyeztet, s a lelki feszültség, mely belőle következik, emberőrlő, mert kétségtelenné teszi a hordozójában élő, minden szellemi érték születésével velejáró belső szenvedést. Így lesz könyve a szlovákiai magyar gondolkozásban jelentős minőségi előrelépés és értékes eredmény.

Ernest Zmeták: Atrani, (tusrajz, 1969)