Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal

valóságához és máig érő hagyományaihoz. Nem nyúl a sablonmegoldások után, szembesíti magát 0 témával, és elemzi viszonyukat. S a viszony lényege — ez is jellemzője

— irodalmi lesz; Tőzsér alkatából eredően, elsősorban az irodalom által, illetve közvetítésével köt közelebbi viszonyt a valósággal. A Hétnél írott riportjai ennek a témával való harcnak a dokumentumai, az egyedi felfedezéséért és kimondásáért vívott küzdelemnek a csataterei, melyeket át- meg átszőnek az irodalmi utalások, lírai képek és hasonlatok, költői általánosítások. Közíróként is költő ő ( mint Fábry), s a paradoxonaj ott kezdődnek, amikor költő-esztétaként nem tud „közíró“ lenni. De erről később lesz szó, egyelőre maradjunk a dialektikus ellentétpár első tagjánál, a közösségi érdekekért szóló publicistánál. Ilyen értelemben a költő-néptribun szerencsés — és kihalófélben lévő? — típusa, mely típusnak koronként oly nagy szerep jutott nemzeti irodalmunkban. Kimondó és kérdésfeltevő. Népe — nemzetisége — nevében és érdekében imponáló önállósággal és tiszta látással formál és nyilvánít önálló véleményt. Vonzóereje, hogy úgy szubjektív, hogy egyben közösségi, s talán amikor a legszenvedélyesebb — tehát legegyénibb—, éppen akkor védi a közösség számára legfontosabb igazságokat. Sosem öncélú vagy alibista, írásaiban a tudatos értékteremtés és a közösségi tudat formálásának az igénye, s mindenekelőtt új általános Igazságok megformálásának az akarása a szenvedélyének kiváltója. Kis esszéit, jegyzeteit olvasva mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy bennük a szellemi aktivitás vibrálása az, amely aktualitásukat időállóvá, gondolati értékeiket romolhatatlanná teszi. Valójában a szellemi izgalom megvalósulásáról és formát öltéséről van szó ezekben a rövid írásokban, melyek akkumulátorként tárolják és bocsátják ki azt a szenvedélyt és Intellektuális erőt, amellyel írójuk megküzdött a témákat kínáló valósággal, és önmaga szellemi lényegével gazdagította azt. Mérhetetlenül fontos tényező ez az intellektuális, elemző és igazságkereső szenvedély — hiánycikk nálunk —, és épen ezért nagyon megbecsülendő.

Nézzük, mit mond róla Tőzsér: „A publicisztikának egyetlen műfaja sem tűri az üres indulatokat, a személyes indítékú replikákat, a felületességet. Az ellenvélemény elfogadtatása feltételezi a körültekintést, a lekiismeretes felkészülést, a tárgy ismeretét. S nekünk (nemzetiségi életünkben — D. Gy.), úgy vélem, semmi sem hiányzik jobban, mint éppen ez. Indulatainkat, véleményeinket örököltük, de csak kevéssé vagy egyáltalán nem ismerjük az eredetüket, történetüket, természetüket, s így vitáinkat képtelenek vagyunk az összefogó, általános igazságok, az elvek síkján futtatni. (207. o.) Az idézetből igazságán túl, Tőzsér stílusába is betekintést nyerünk, mely nagyban hozzájárul hatásához. Ez a stílus lényegretörő, pontos, sokszor aforisztikusan szűkszavú és komponált. Az írások rövidsége nem véletlen, írójuk szigorúan komponáló és rendszerező alkat. Az összefüggéseket keresi, hogy általános igazságokat bonthasson ki belőlük; három filmről, három versről ír, közös nevezőjüket keresi, hogy felmutassa bennük az újat, a követendő példát, a születő értéket. Voznyeszenszkij metaforáival kapcsolatban írja: „A születés... az idő legtöményebb pontja, ahol a legkomplexebben együtt van a múlt, jelen és jövő.“ Tőzsér a születés elkötelezettje, a csírájában meglátott és felismert új világra segítője; ha hagyományokról ír, akkor is a holnapra gondol. Nem tud merengve visszanézni, ellágyulni, számára a szónak, a szellemi tettnek aktív szerepe van, ember- és világformáló küldetése, s az írónak hivatása és feladata. A publicista Tőzsér etikai fenomén, s számára az Írott szó .igazsága egy ember- és közösségközpontú, hasznossági jellegű értékrendbe sorolódik. Ebben a felfogásban az irodalom az embert, az életet szolgálja, és esztétikai szempontjait is ez az emberközpontúság határozza meg. Amikor irodalmi színpadjaink vagy kallódó népművészeti emlékeink problémáit veti fel, nyelvi és helységnévkérdéseket feszeget, a közönyt bírálja, és több elviséget sürget, csehszlovákiai létünk egyediségét és jellegzetességét hangsúlyozza, tudatosan egy szolgálatirodalom szempontjait vállalja magára kötelezőnek. És nemcsak azért teszi ezt, mert a publicisztika eleve a társadalmi célszerűség és feladatvállalás műfaja, hanem azért is, mert ez az etikai alapállás valahol Tőzsér belső lényege, örökölt és valósága által determinált reflexe s tudatosan gyakorolt valóságszemlélete. Szükségszerű elkötelezettség dolga, mód és eszköz, amelynek segítségével elérhetőnek tartja a programot, melyet mindannyiunk számára fogalmazott: „A mi feladatunk a felzárkózás: hagyományainkhoz, szomszédainkhoz, a világhoz.“