Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal
2. Tőzsér a tragikum keresője és elkötelezettje. Kettős űrben című verskötete kapcsán írtam már arról a kétségbeesett, de elszánt — és ezért tragikus — igyekezetéről, hogy egészében tekintse át a valóságot, egyetlen pillantással fogja át és értse meg a lét beláthatatlan területeit, hogy leigázza és formába szorítsa a végtelent. Olyan teljességre törekszik, a tudás oly komplexitására, mely elérhetetlen. S ez a mindentakarás- igény a forrása költői feszültségének és intellektuális energiáinak. Csoóri írja, hogy „az író igazi otthona az otthontalanság, a minden dolgok közé való száműzetés állapota; kiegyensúlyozottsága pedig a dráma“. Ha ez így igaz, Tőzsérre vonatkozóan helyesbíteném: ... otthona ... a végtelennel való szembenézés állapota; kiegyensúlyozottsága pedig a tragédia. Tudja ezt, vagy nem, így kell, hogy legyen, mert különben érthetetlen lenne nála az az eleve elérhetetlen teljességigény, amely esztétikájának is alappillére és lényege. Eljutottunk a paradoxonokig. Lapozzunk új könyve végéről a legelejére, az első írásig, melyben a költészet lényegéről is szó esik. Christopher Caudwellre hivatkozva írja: „A »köznapi beszéd emelkedett jormáját« tehát megelőzte egy még korábbi költészet, az az »ösi fizikai ritmus«, amelyet a költészet legősibb alakzatának tekinthetünk. A fizikai ritmus pedig tulajdonképpen az ember élete: fizikai és érzelmi állapotának állandó innovációja. S a transzcenzus, amelyben ez a belső innováció valamiképpen hirtelen láthatóvá válik, a költészet születésének pillanata.“ Tőzsér ezt a pillanatot, illetve valóságrészecskét ponthoz hasonlítja mint minden költészet csíráját, őssejtjét, mely pont később egyre növekedett, a költészet funkcionális szerepének a növelésével tágult, majd „ismét zsugorodni kezdett, hogy a dadában, szürrealizmusban a konkrét költészetben megközelítse eredeti pont-alakját, azaz elsősorban az »ősi fizikai ritmus« kifejezőjévé váljék.“ S miután — fejtegeti Tőzsér — a világ egyre bonyolultabb, szerveződésében egyre nehezebb kivenni a ritmust, azaz az embert, az ezoterizálődó költészettel arányosan nőtt a költészet irodalma, magyarázó segédszerve, hogy a modern lírát egyáltalán hozzáférhetővé tegye. Tőzsér logikája töretlen, következtetései elfogadhatók, lényegsémája valóban rögzít egy lehetséges magyarázatot, de a költészet teljes lényegét nem tartalmazza. S még csak az egyáltalán megközelíthető „teljes“ lényegét sem tartalmazhatja, mert elmélete a költészet kialakulásának a jellemzésénél egyoldalú, és a probléma esztétikai megközelítése javára elfogult. Mielőtt azonban elemezném versközpontúságát és ennek következményeit, térjünk vissza a pontköltészet fogalmához és ahhoz, hogy milyen formában és feltételek mellett találhatjuk meg benne az embert! Nem hiszem, hogy valaha is abszolút érvénnyel meg lehet határozni a költészet célját és értelmét — ahogy az életét sem! —, de tudom, hogy az ember által keletkezett, s mint ilyennek értelme és szerepe van az életben. S cél és értelem talán a létezésében valósul meg; vannak dolgok, melyek azáltal, hogy vannak, önmaguk létjogosultságát igazolják. Tehát nem teleológiai célszerűségről van szó, hanem az életjelenségek önmagukban is helytálló és indokolt jelenlétéről, amellyel a világ dinamikus egyensúlyát biztosítják, és az ember létszükségleteit fedezik. Egy azonban bizonyos: a költészet az embertől függetlenül nem létezik, és segítségével — újabb indoklása a költészet létének — egyfajta módon birtokába veszi a világot. Ezért irányzatos, amit Tőzsér a költészet funkcionális terjeszkedéséről ír: „.. .ez a pont rohamosan nőm kezdett, a gyakorlati ész hozzáavatásával hamarosan kör, sőt lomha gömböc lett belőle. Mint valami málhás lóra, egyre nagyobb terheket raktak rá. Hészio- dosz már teológiai munkáit is versbe szedte, ritmizáltak Szolón politikai és törvénykezési maximái is, hogy Lucretius Carus csengő hexameterekben írt természetfilozófiájáról már ne is szóljak.“ Amellett, hogy mindezek nyilvánvalóan hozzájárultak a költészet formai fejlődéséhez, mindössze az történt, hogy a létrejött életjelenség — a költészet — a természet törvényszerűségei szerint nekivágott a világnak; emberi felhasználása által nőtt-növekedett, összefüggései bővültek, jelentősége s egyben belső tartalma, formai lehetőségei szétgyfirűztek, és polipkarokként behálózták az emberi lét területeit. Az ember azt tette vele, mint minden mással, amit megismert, létrehozott vagy a magáévá tett: felhasználta, továbbfejlesztette, és a maga sajátos céljaira alkalmazta. A költészet növekvő tendenciája más szempontból is indokolható. A mennyiségi — és minőségi — növekedés a világmindenség alaptörvénye; gondoljunk a világ
