Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Duba Gyula: Esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal

Duba Gyula

esztétikai gondolkodás — paradoxonokkal

ITőzsér Árpád: Az irodalom valóságaj

1.

„Kétségbeesetten hajtogatom: kritikát!“ — kezdi egyik írását Tőzsér, önmagára jellemzően. Az Indításban minden jótulajdonsága benne van: szubjektivitása, meggyőző ereje és szenvedélye. A közíró Tőzsér lassan egy évtizede tölti be vállalt szerepét szellemi életünkben, és tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy sok írásával — illetve nyilvános véleményével — szellemi izgalmat teremtett maga körül. Helyeslést vagy ellenvéleményeket váltott ki, vitára ingerelt, néha felháborított, máskor meg elismerésre késztetett, de minden esetben — minden tettével — hozzájárult közgondolkodásunk rozsdásodó és nyikorgó gépezetének a továbbfutásához, esetleges felgyorsulásához, fáradt neki-nekilendüléseihez. Erre a gépezetre nem lehetünk nagyon büszkék: valóban erősen nyikorog. A lendülete nem szédületes, mindent legyűrő, inkább csak a tehetetlenségi erő forgatja, mintsem új energiák. Közgondolkozásunk kedveli a sablonokat, a közhelyeket, vidáman ficánkol a készen örökölt formák szilárd keretei között, de elgyávul és megtorpan, mihelyt olyan ismeretlen területekre téved, amelyek birtokba vételére nincsenek klisséi, megragadására nincsenek gyakorlati tapasztalatai. Ezért inkább nem téved ismeretlen területekre, nem keresi a felfedezetlent, megelégszik a megszokottal, a közelivel, a bensőségessel. Ha nem kell, nem kockáztat; háztáji gondolkozás, a távoli, csábító és feltöretlen szűzföldek felé alig lökik ellenállhatatlan erők.

Tőzsér felfedező típusú közíró és gondolkodó. Itt az alkalom, hogy Az irodalom valósága című kötete kapcsán összegezzük és értékeljük azokat a tanulságokat, amelyek szellemiségük alakulására tett hatásából következnek. írásom címében paradoxonokat ígérek, s hogy eljuthassak hozzájuk, hátulról forgatom a kötetet visszafelé, a publicista Tőzsér irányából közelítem meg benne a kritikust és esztétát, illetve — amennyire ez szükséges — a költőt.

A kötet Napló részének kultúrával és közélettel foglalkozó, többnyire rövid írásai a hatvanas évek derekán, alkalmi cikkekként a napisajtó számára íródtak mint akkor időszerű reflexiók és megjegyzések. Valójában tehát nem a „halhatatlan“ műfajok törvényszerűségei jegyében, de nagyon is hétköznapi gondok hatására születtek, s mégis maradandó értékűek, mára irodalom- és kultúrtörténetté „öregedtek“, nemesedtek. S ennek azon túl, hogy a témák ma is időszerűek, egyetlen oka van: írójuk akkor is komolyan vette őket, az igazsághoz egyedül méltó etikai szigorral dolgozott rajtuk, beléjük épített valamit, amely azt okozza, hogy ma Is komolyan kell vennünk őket. Tőzsér nem tud íráskényszer nélkül, felelőtlenül lazítva, rutinból írni, nem képes „lekenni“ valamit. A Gyuri-tanyán című kis esszéjében nyomon követhetjük a szellemi vívódást, melyet anyagával, valóságával és önmagával vív. A téma adott, a kor megírási sémákat is ajánl, eszmei és érzelmi hozzáállást kínál a nemzeti felkeléshez, de ő eredetit akar erről a sokat megírt témáról is mondani, keresi viszonyát a felkelés elmúlt