Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zádor András: František Hrubín (1910—1971)

seinek keletkezésekor is éreznie kellett, különben nem választotta volna mottóul ezt a Mácha-sort: „Ah, a gyönyörű földet, ah, a szeretett földet..." A mottó Jelentését ugyanis nem a szavak rejtik, hanem szerzőjükkel való kapcsolatuk. Mert Mácha, aki a cseh költészet talán legszebb soraival festette meg a hazai tájat, igazi otthonát nem e földi tereken kereste. De a Szegénységével szép mégis határozottabban körvonalazott és nyugodtabb világképet tár elénk, m'int az előző kötet. A kutató tekintet itt már inkább kifelé irányul, mint befelé, s ha a biztonság és állandóság illúzió voltának érzete minduntalan visszatér is, ha az új szimbólumok a „szegények", „bolyongók", „nyomor" nem a lázadás, hanem a keresztényi alázat Jegyében születtek is, s ha az olyan kérdések, mint: „kiért virágozni, kiért érni, ó sötétséggel széles időm?" vagy: „ki sajnál meg, ha elárvultán / belesírunk a szél tenyerébe", föl-fölmerülnek is, a lélek hullámverését itt már néha egy-egy csöndes, majdnem derűs megállás, egy-egy önfeledt szépséglátomás töri meg, itt-ott megcsendül a remény szó is, s az én-t már gyakran a mi váltja föl.

A külvilág és történései érzékelésének és a közösségvállalás elmélyülésének tendenciája a harmadik kötetben még hangsúlyosabban jelentkezik. A központi szimbólum ismét a föld, de már nem csupán a szülőföld, hanem az egész égitest, amely azonban nem önmagát testesíti meg, hanem az emberiséget, mégpedig a sötét jövőbe rohanó emberiséget jelképezi. Innen a címben szereplő „delelő után“, tehát: alkonyat felé. Az egyetemes lét és benne az emberi sors értelmének megkérdőjelezése most már nem csupán metafizikai közegben, hanem pragmatikusan, s a közelgő világégés kataszt- rofikus légkörében fejeződik ki, és a támaszkeresés valamiféle barokk odaadásban, az isteni rendeltetés hitében ölt formát. A természet, a tájelemek ebben a kötetben is állandóan jelen vannak, s ugyanolyan funkciót töltenek be, mint az előzőben, de sokkal dinamikusabb tartalmakkal telítődnek, s kapcsolatuk egymással és a költővel drámai feszültséget vált ki. A drámaiságot fokozza a veszélytudat egyre sűrűsödő atmoszférája, amelyet időrendet és térfogalmakat fölborító metaforák, sokrétű Jelentéseket rejtő képsorok és sejtelmes utalások hívnak életre, s amelyben rendkívüli szuggesztivitásra tesznek szert a visszafogott hangon elmondott reflexiók, éppúgy, mint a csaknem drasztikusan fölvázolt víziók. „... halál, ki vagy a mennyekben, legyen meg a te akaratod, amen! / Városfürtök gurulnak a szörnyű présbe / megint vért sajtolunk belőlük / megint vért sajtolunk belőlük!" —

A megszállás és a háború alatt Hrubín költészete három síkon fejlődik tovább. Négy nyíltan megjelentetett kötet, a Méhviasz (Včelí plást, 1940), a Föld-párka (Zemä sudička, 1941), a Tücsök (Cikády, 1943), a Szárny csapás (Mávnutí krídel, 1944) az egyik sík, kiadatlan versek kétkötetnyi gyűjteménye IKenyér acéllal — Chléb s ocelí, 1945 és A nemfelejtés folyója — Réka nezapomnení, 1946) a másik, és az első gyermekversek, amelyekkel ebben a műfajban most kezdi pályáját, a harmadik.

A Föld delelő után kataklizmát idéző képei és zaklatott halálvárása után paradoxonként hat a háború idején, tehát a megsejtett vész bekövetkezése után megjelent Méhviasz ha nem is optimizmussal, de valamiféle bizakodással fölépített szilárd lélektani bázisa. Mintha Hrubín a megszállás és a háború minden értékét relativizáló lidércnyomása, minden emberi tartást aláásó személyiségrombolása ellen a demoralizálódás ellenkezőjével, a széthullásra ítélt értékek összetartásával, rendszerezésével akarna védekezni, lerázza pesszimizmusa és melankóliája kötelékeit, és céltudatosan hadállásokat épít magában. így fölvértezve a reményt helyezi szembe a kétségbeeséssel, a harmóniát a káosszal. „A város utcáin, hol ifjúságom telt el, / kerülöm magam, mint egy idegent" — „nem látok a sötéttől, mely az utcákra / a nagy rettenet halászhálóját vetette ki", de: . a vár királyi szíve alatt / megmozdul a gyermek, a remény gyermeke" Már a kötet szerkezete is az általános bizonytalansággal szembeszegülő terv- szerűségre vall. Gondosan előkészített koncepcióra épült: a bevezető vers után két tizenöt darabból álló szonettkoszorú következik (az elsőben minden szonett az előzőnek utolsó sorával kezdődik) közöttük (Jan Zahradníčeknek ajánlva) három ima. Az első rész a megszállott Prága víziója, a harmadik: emlékezés a költő nagyapjára, egy élet visszafelé pergetett mítosza. S a pusztító idők hiábavalóságot sugalmazó szellemének tagadása az a már-már artisztikus műgond is, amellyel szerzőjük ezeket a szonetteket valóságos ékszerekké cizellálta. Hrubín formaművészete kezdettől fogva csodálatot keltett (s talán az általa minden hivatásban annyira tisztelt mesterségbeli tudással járó