Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zádor András: František Hrubín (1910—1971)

fegyelem gátolta meg a háború végéig abban, hogy ízig-vérig modern költő létére fölhasználja az avantgarde külső vívmányait), de kómpozlciós készsége, rlmalkotási leleménye, zenei hatásokat életre hívó invenciója ezekben a versekben a virtuozitás legmagasabb szintjét éri el.

E korszak többi köteteiben tovább folytatódnak a belső biztonság magatartására Irányuló törekvések, s velük párhuzamosan tovább mélyül a konkrétumokkal, az egyszerű „kis“ dolgokkal kiépített kapcsolat, a környezettel való összeolvadás. A világűr, amelyet az előző könyvekben absztrakt összefüggések, végtelent idéző sejtelmek, majd vallásos reflexiók töltöttek ki, most mintha a költő leikébe költözött és hozzá közel álló emberekkel, tárgyakkal s a természetnek most már nemcsak jelképül szolgáló jelenségeivel népesedett volna be. Ezt a belső folyamatot a megformálódási módok változása kiséri. A kifejezőeszközök leegyszerűsödnek, a szimbolika szűkebb térre szorul, tért nyer az élőbeszéd szókincse, s a ritmika gyakran népdalok üteméhez alkalmazkodik.

Nehéz volna kinyomozni, milyen lélektani motívumok vezették Hrublnt erre a belső adottságaival annyira ellentétes útra, de csaknem bizonyosnak látszik, hogy a saját sorsát nemzete, hazája sorsával, az emberiség sorsával azonosító költő felelősség- érzete és az abból fakadt elhatározás, tehát egy jellegzetesen akarati tényező játszott itt döntő szerepet. Ennek az új világérzésnek megfelelően változik a szimbolika néhány állandó elemének tartalma is. A „szegény“ az életnek kiszolgáltatott „bolyongóból“, majd (a Méhviaszban) a krisztusi szeretet tárgyából a publikálhatatlan antifasiszta versekben a pusztító hatalom áldozatává, de egyben harcos ellenpólusává és a jövő ígéretévé transzformálódik, s a már eddig is néhány metamorfózison keresztülment Föld kettéhasad, s a jövőt jelképező Oj Föld fegyvert ragad a romlást hozó Régi Föld ellen. A szovjet hadsereg győzelmeit ünneplő nagylélegzetű költeményekben (Sztálingrád, Kenyér acéllal s az 1945-ben keletkezett Prágai májusban) a szimbolika már egészen háttérbe szorul, a közelgő győzelem és felszabadulás örömét kifejező emelkedett pátoszú közvetlen közlési módnak adja át a helyét.

A megszállás és a háború élményei indították el Hrubínban azt a belső mozgást, amely egy introvert költői egyéniség fokozatos átformálódásához, egy lelki történésekre reagáló szenzitivitás külső hatások befogadására való áthangolásához, egy az ember végső dolgait metafizikai területen vizsgáló intellektusnak a zoon politikon szellemi világába való torkollásához vezetett. Ezt a fejlődést ábrázolja, helyesebben indokolja a háborús költői korszak záróakkordja, a Jób éjszakája (Jobova noc, 1945) című poéma. Hrubín Jóbnak, a költőnek képében leszámol benne eddigi önmagával, a Régi Föld énekesével, és elkötelezi magát az Oj Földnek.

E program jegyében fogantak a háború végét és az új korszak kezdetét köszöntő versek, amelyek elmélyülten, harsány színek és hangok nélkül, csöndes gyönyörködéssel ünnepük az életet (Végtelen gyönyörű élet — Nesmírný krásny život, 1947).

De a versek keletkezésével egyidejűen újabb válsághangulat érlelődik Hrubín lelkében, mint mindenkiében, aki a háború végétől a világ megváltását várta, s rá kellett döbbenie, hogy várakozása nem teljesedett be. A világ kettéhasadása, ha más relációkban és más méretekben is, újraéledt, s vele újraéledt az élet fenyegetettsége is. Az új veszély tudatát az atomerőben rejlő kataklizmalehetőség váltotta ki Hrubínból, s éppen ezért Hirosimát választotta a vészjósló jelenségek összességének jelképéül. Ezen a címen jelent meg 1948-ban az e témakört felölelő költemények gyűjteménye, melyet J. R. Oppenheimer, A. Bertrand, Micsihiko Macslja, Bram StQker és Makszim Gorkij írásaiból vett idézetekből összeállított bevezetés után a kötet elnevezésével azonos című lírai-epikai költemény nyit meg. A kritika nem fogta föl a mementó értelmét, és elutasította a művet. „Az atomhisztéria támogatását“ látta benne. De az ítélet a háború utáni irodalom újraértékelésekor megváltozott. A változás okát találóan magyarázza, s a költőnek egyben igen rokonszenves gesztussal elégtételt ad a kötet egy későbbi kiadásának előszavában Jirí Hájek: „...Csak az elmúlt évek távlatából értettük meg, hogy (a könyv) az emberség és emberiség nagyon is reális állapotát fejezi ki... Azt hittük, a költő kitört a sorból. De ő csak sokkal előttünk járt... mindannyiunk helyett el kellett mennie egészen a félelem végéig... ez persze a konkrét politikai helyzetben.,, időszerűtlen dolog volt. De a Hirosima ma különös bizonyító erővel mutatja nekünk a különbséget a napi aktualitás és a korszak aktualitása között. Bizonyítja, hogy minden nagy költészet jogos területe az a másik aktualitás, amellyel ma