Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zádor András: František Hrubín (1910—1971)

Zádor András

FRANTIŠEK HRUBÍN j§i

Hrubln költészete a lét és az elmúlás eredendő egymáshoz tartozásának, a kezdet és a vég immanens egységének drámai magjából csírázik ki. De a kettősség tragikumának szüntelenül jelenvaló és csaknem mindig ki is fejezett érzete nem kergeti ezt a filozófiai biztonságra vágyó költőt transzcendens szférákba, sem az ellenkező irányba, az érzékek kultuszába, hanem arra ösztönzi, hogy megbirkózzon a változhatatlannal, hogy a lét törvényrendszerében szilárd pontokat keressen, ahol megvethetné a lábát, hogy ellenállhasson a hiábavalóság, a nihil kísértésének. E kísértés megnyilvánulásainak s a védekezés küzdelmességének megjelenítése Hrubín életművének tartalma. De minthogy e tartalmi elemek nem statikus lelkiállapotokat, idilli nyugvópontokat rögzítenek, hanem megszakítatlan folyamatokat tárnak föl, az életmű egyben alkotójának belső fejlődéstörténete is. Mindebből az következnék, hogy ez a költészet egy befelé forduló lélek önmagába zárt világáról ad hírt. S való igaz, hogy Hrubín sohasem akar kilépni önnön szubjektuma foglalatából. Nem azonosul más énnel, nem vállal idegen szerepet, és nem vonul vissza a személytelenség tárgyilagos pozíciójára még akkor sem, amikor általános érvényű filozófiai problémákhoz közelít, vagy konkrét valóságelemeket ábrázol. De mert önmagán keresztül nemcsak önmagát láttatja, és mert problémaköre számtalan ponton egyetemes érvényű problémaköröket metsz, költészete átlépi személyisége határait, és értelmi együttreagálásra, intellektuális együttműködésre késztet.

Költői egyéniségének kialakulásában két tényező játszott döntő szerepet: pályakezdésének irodalmi légköre és mintaképeinek, vagy ahogy egy memoárkötete címével (Lásky, 1967] jelöli őket, „szerelmeinek“ poézise. Első kötete, a Messziről énekelt dalok (Zpíváno z dálky] 1933-ban jelent meg, csaknem tíz évvel a legjelentősebb költőket felsorakoztató proletárköltészet alkonya után, olyan időben amikor a hosszantartó gazdasági válság és a fenyegető méreteket öltő fasiszta veszély már a proletárköltészet utódirányzatát, az életöröm derűjétől áthatott pőetizmust is kérdésessé tette. Az Induló költő tudatos önállóságra törekvésén kívül ez volt az oka annak, hogy nem csatlakozott semmiféle iskolához.

„Szerelmei“ sokan voltak, akárcsak Karéi Capeknek, aki arra a kérdésre, hogy ki hatott rá, azt felelte: „Hamarjában nem is tudnám megmondani, ki nem hatott rám.“ A Láskyban egy-egy rövid vallomás kapcsán huszonegy cseh költő, közöttük Mácha, Sova, Brezina, Seifert, Zahradníček, Halas, Hora verseit közli, egy fordításkötetében, Az éjszaka torzójában (Torso noci, 1967) pedig tizenegy idegen „szerelmének“, közöttük Pouchonnak, Supervielle-nek, de mindenekelőtt Mallarmének és az átkozott költőknek, Baudelaire-nek, Verlaine-nek, Rimbaud-nak, Corbiére-nek rója le tiszteletét. De éppen mert ilyen nagy a mesterek száma, hatásuk szinte kimutathatatlan. Ihletet, ösztönzést adtak inkább, semmint útmutatást.

Első nagy irodalmi élményét Máchának köszönhette. Ötödikes gimnazista korában Mukaŕovský tanár úr, a mai nagy esztéta francia óráján másolta ki magának titokban az Ö sötét éj, tündöklő éj című verset egy Mácha-kötetből, mert gyermekéveinek első nagy irodalmi kalandjai, Érben Bokrétája és Heine Dalok könyve óta ez volt az első költői alkotás, amely valóban megrázta. S Mácha Éje, Holdja, és Földje egyre változó jelentéstartalmakkal néhány év múlva új életre kelt Hrubín szimbólumrendszerében. De a vágy és valóság diszharmóniájának fájdalmas átélése már nem tudatos adaptálás, hanem alkati rokonság folyománya. Két évvel később egy élő modern költő lépett Mácha helyébe: František Halas. Valósággal elbűvölte .. egyetlen éjszaka alatt rühös csavargókká, zaklatott fenegyerekekké vedlettünk, kitéptük szívünkből gyöngéd szerelmeinket, testvérünkké fogadtuk a halált és megtanultunk tökéletesen szomorúnak lenni."

— Halas után Sova, Seifert, Hora, Zahradníček jön és közben Verlaine és Rimbaud.