Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Zádor András: František Hrubín (1910—1971)

.. az alkony átok levernek, a nap mindig kegyetlen, a hold mindig félelmet kelt. Verlaine boldog álomkönnycseppet ejt, aztán megjagyasztja egy holdkóros verssorba Rimbaud, a fésületlen kamasz, piszkos ujjheggyel szétnyomja a könnyet és egy dun szóval könnyít a lelkén." — Öt év alatt még Brezina, Hoŕejší, Nezval, Biebl, Závad Jaroslav Bednár, Jean Jouve, Jacque Prévert és Pierre Emmanuel költészetét ismeri mt tökéletesen, de mikor pályanyitó kötete úgyszólván minden előzmény nélkül me, Jelenik, általános meglepetést kelt nemcsak művészi kvalitásaival, hanem eredetis gével is. Még az éles szemű, szigorú Šalda sem tagadja meg tőle elismerését: „Hai extázisban él, meglátja azt, ami mások előtt rejtve marad: az ultraviola színeket ( hangokat; mámorítóan melodikus, annál mámorítóbban, mert vérének melankoliki énekét csaknem elfullasztja a szellemiség vágya és a megváltatlanság szánalma..

A messziről énekelt dalokat 1935-ben a Szegénységével szép (Krásna po chudobe) é 1937-ben A föld delelő után (Zemé po polednách) követte. Ez a három könyv, „a köli fiatalságának lírai trilógiája" (F. Brabec) tölti ki Hrubln fejlődésének első korszaka Rövid négy év alatt elismert költő lett. Most már nemcsak távoli csodálőja tíz-tizeni évvel idősebb társainak, hanem barátja is. Egyenrangú tagja Halas, Hora, Seifer Hoŕejší, Zahradníček asztaltársaságának, s a baráti kört a legjelentősebb szürreális) festő, Štýrský és nem kevésbé jelentős társnője, Toyen egészíti ki, valamint egy mái sem eléggé becsült költő, Jaroslav Bednár. „Hatását még húsz év múlva is sok-so versem legintimebb mélyén föl lehet majd fedezni“ — írja róla Hrubln. Jogi, máj filozófiai tanulmányait abbahagyja, de mert versírásból mindig is csak a legszerei csésebb kevesek tudtak megélni, állást vállal a Prágai Városi Könyvtárban. Egyko kollégái szeretettel emlékeznek vissza emberi vonásaira, szerénységére, nyíltszívfiségéri humorára.

Szerénységét „messziről énekelt dalai“ is elárulják. Nem akart velük senikit csodŕ latban ejteni, sem provokálni, nem találunk bennük semmiféle titáni virtuskodást, sí egyetlen nagyhangot, egyetlen széles gesztust sem. Valóban „halk extázisban“ foganta ezek a versek, s témájuk is csak kettő van: a természet és a szerelem. De egyik ser öncélú: ellenkezőleg, mintha mindkettő csupán ürügy volna arra, hogy a költő a jelei ségek mögé tekinthessen, kitapinthassa eredetük titkát, fölfedezhesse értelmüket, é ezáltal kiszabaduljon nyugtalansága, kételyei szorításából. De minden tovatűnik előli eláramlik, elhalt, nincs más konstáns érték, csak a Fájdalom, a Szorongás, a Szánalon

— Időnként persze bekövetkezik az akarat lázadásának egy-egy pillanata, ki kell tön a lemondás bűvös köréből, rést kell nyitni rajta, de a kísérlet eredménye: a magánj „Sokáig jött velem az árnyék / de nem vitt el a célhoz / a holtakhoz pártolt, visszatéi a sötétbe." — S csak ilyen biztonságot ad: „Humuszodat drága halottak ujjai morzsa, ják / napról natra könnyebb lesz és finomabb." — Nem hiába vette Hrubín a köte mottóját az Apokalipszisből: A csillagnak neve pedig üröm, és nem hiába ajánlotta els részét Halasnak, aki akkoriban szintén „testvérévé fogadta a halált“, második részé pedig Seifertnek, akivel melankóliája kötötte össze.

A következő kötet azt jelzi, hogy talán mégis a „nemzetség földje“ nyújt máj menedéket, a „szegénységével szép" százavai táj, s benne gyermekéveinek faluj; anyja szülőhelye, Lešany. Itt éltek és haltak Hrubín paraszt ősei, itt élt nagyapjí kihez Az asztalnál (U stolu, 1958) című emlékkönyv és még két mű tanúsága szerin odaadó szeretet fűzte. Nem Hrubín az egyetlen költő, aki rousseau-i tisztaságvággye vagy anteusi bizalommal az anyaföldből akart erőt meríteni, s nem ő az egyetler akinek be kell látnia, hogy ehhez nemcsak akarat kell, hanem alkati diszpozíció is, é ez neki nem adatott meg. — „Ö, nemzetségem földje.. . / hányszor jöttem el / önnö, hangomról kérdezni téged / 6 hányszor tértem vissza hozzád!" Önnön hangomról kéi dezni — tehát a visszatérés megint csak önkeresés. S hiába is várnánk egybeolvadás a természettel, a szépségbe való belefeledkezést, vagy akár csak tárgyias tájleírást ií Az erdők, vizek rétek, virágok, és főképp a hold és a csillagok megjelennek ugyar de vagy megszemélyesítve, vagy pedig egy lelkiállapot megszínesítését vagy egy gon dolatsor elindítását szolgálva. Helyesen állapította meg évek múlva Hrubín: „Amiko a Szegénységével szép verseit írtam, úgy éreztem, hogy kiléptem a színes ködökből s végr, valami realitáshoz kötődtem, bizonyosságra tettem szert... újra fölfedeztem a ... szülő földet. De ez a kapcsolat valami nosztalgiát rejtett magában, a táj inkább szimbólur volt, mint bizonyosság . . .“ Ám azt, amit ebben a pár sorban elmond, már a kötet ver