Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Hrubín, František: Versek

csókkal zárom és csókkal pattintom fel. Csillagok, tücskök — beleőrülünk a szerelembe.

Látod,

már le tudlak írni, el tudom mondani arany orrcimpád ideges rezdülését s a térded

hajlatában verdeső erecskéről is szólni tudok már.

Kitaláljam, mit csinálsz ebben a pillanatban?

Fekszel a szekér alatt, a hűsön.

Nyergeíi sugarait a nap, viszik a hírt: indulok hozzád!)

Egyenesen a főtérre futok. Milyen

mulatságos ma Viktor, új kalap van a fején

(ugyan melyik erdész felejtette ott a fogadéban?),

mulatságos vagy, Viktor, amint elém jössz

és már messziről köszönsz (vajon

ott van-e még a tavalyi sapkád a borókásban?)

mulatságos, hogy végre némi tisztelettel

nézel rám, tisztelet van az arcodon, látom

(hogy is volt, mikor az erdész kalapjáról a szajkó

elijesztette a héját?)

„Nincs itt!“

„Kicsoda?“ kérdem, mintha nem érteném jól.

„Meghalt a télen, diftériában!“

LEŠANY-I BÜCSO (1934. augusztus)

„Meghalt a télen. Diftériában.“

„Terina?“

Este hasra fekszem a kerítés alatt. Arcom a fűben.

A piactérről, Viktor kürtjéből, nyilak repülnek felém, földhöz szegeznek, s a szóló

itt lüktet halántékomban, ököllel űzném ki, nem megy.

A kilométerkőhöz kéne tán verni a fejem, hogy kirepüljön.

„Mit ennél, fiam?“

„Semmit.“ „Enni kell!“ „Nénikém, nem vagyok éhes!“

„Már harangoztak is.“

(Mikor a borókásban megöleltem, a háta alá már domborult a sir.

Fekszik most gyökerek között, s két szép mellére csorog az eső.)

„Enned kell, fiam!“

(Eljött a leghosszabb éjszaka, s szeretett mellét idegen teher nyomja.)

„Még jó, hogy nem vagy katona, fiam!“

(Éjszakánként majd járom a Besnát, a cserjést, gázolok zöldes vizekben.)

„Azt mondják, Németországból fut a nép. Háború lesz tán?!“

(Lehetséges, hogy rakásra pusztul megint az ember, a halál mindennapos lesz?)

„Ugyan, nénikém, hallgass!“

(Le szeretném írni, milyen volt, s immár örökre leírhatatlan.)