Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság

hogy mégsem az. A magam ötéves kínlódására és szórakozására ugyanez áll, mert öt évet nem lehet ám egyfolytában végigszenvedni. Közben rengeteget szórakozik is az az ember. Része van továbbá egyéb kellemetes élményekben, ha némelykor negatív örömök is ezek a közönséges avatatlannak.

A kínlódás egyáltalán nem hiábavaló.

Kaptam ugyan majd 20 deka streptomycint, ami bizonyosan elpusztítana egy kisebb bivalycsordát. Ráadásul pár kiló egyéb antituberculoticumot, és ami a legkellemetlenebb volt: több mint 50 liternyi PAS-oldatot a vénáimba. Kellemetlenséget mondtam az imént, pedig nem is az volt. Ez büntetés, sőt inkvizíció. Viszont: mindig tudtam, (mi bajom, mit cselekszenek velem, s miért. Természetesen csak annyira, amennyire a cselekvők is tudták.

A jóhiszeműség azonban nem mentesít senkit a tévedésektől. A teljes és szakszerű jó szándék se.

Fullasztottak is 13 hosszú hónapig. Szaknyelven ezt pneumothoraxnak hívják. Hasztalan. Utána következett a halaszthatatlan operáció, a véres megoldás.

A másik variáció, melyet fölidézek most, lehet, hogy mégis jobb. Az előzmény mindenesetre csak két hónapig tartott.

Vitatható, mi jobb: a kéthónapos vagy az ötéves műtét előtti állapot?

Döntőbírónak csak az vállalkozzék, aki mindkét változatot meg is próbálta.

Folytatva az emlékező átélést: tény, hogy jobban sajnáltam azt a szegény műtősasszonyt, különösen amikor az orvosok türelmetlenkeni kezdtek az ő véletlen tehetetlenségén, mint amekkora részvétet az ő arcán véltem látni. Mit tehettem? Segítenem kellett neki, hisz olyan kedvesen tanácstalan volt. Ez sem dicsekvés. Mit tudni, milyen volt az előző éjszakája? Az pedig szinte bizonyos, hogy ő nem kapott tízköbcenti afféle bátorsággerjesztőt, amilyet belém nyomtak.

Szerencsére előre megállapodtam az orvosokkal, hogy nem altatnak el. A fősebész, látva leleteimet, meg a majd negyvenéves ismeretség alapján is, jobbnak látta, ha végig közvetlen kapcsolatban maradunk. Mondtam hát a műtősnőnek, hogy a kezem fején próbálkozzék. A hüvelykujj, a mutatóujj vénái tán még használhatók. Azokba alig kaptam infúziót. Tartogattuk a műtétre. Hát most itt van, tessék, az előrelátás gyümölcse.

Végre így sikerült. Ömlött belém a vér, ki tudja, kié.

Az asszisztáló doktor jelére a műtős meghúzta jódos vattájával a kezdő metszés vonalát. Elkezdődött mellkasom fölbontása.

Előre megmondták, hogy a Lidocain tökéletesen mentesít a fájdalmaktól, de minden egyéb érző készülékre hatástalan. Ne ijedjek hát meg, ha érzem a szúrást, vágást, nyomást. A Lidocain a tapintás érzetét nem gátolja.

Mondhatom, furcsa érzés a hideg szike futása a bőrön, ahogy a bordák fölött hullámzik. Az ember duplán érez Ilyenkor, sőt triplán, mert a fájdalom nem tereli el a figyelmét. Tehát nemcsak az idegpályák közvetítette érzetek hatolnak tudatunkba, hanem a tudat homorú tükre nagyítva veri vissza képzeletünkbe az érzeteket.

Közben barátságosan társalgunk.

A tüdősebészeti nagyüzemekben két, gyakran három műtét folyik egyszerre. Sziszifuszi munka az ún. fölbontás és ugyanilyen az összevarrás is. Ügy válogatják hát össze az operálandókat, hogy kellő időkülönbség legyen a műtétek kényesen lényeges részei közt az egyszerre operáltak kritikus ideje szerint.

Itt három műtő volt, s mi hárman voltunk egyszerre terítéken. Egyik, vele kezdték, egy 75 éves karcag-berekfürdői vendéglős, jókora tüdődaganattal. Utána én következtem,a magam kis segmentum-resectiójával. A legegyszerűbb egy pótoperációs pincér volt, Kaposvárról. Fél éve vettek ki belőle vaJami daganatot ,borda- és szegycsontcsípésekkel. illetve csonkítással, s véletlenül benne maradt párcentis bordacsontdarab. Kellemetlenül nyomta. Ezért operálták újra. A kórleírásért övé a felelősség. így mesélte ez a dörzsölt kaposvári pincér, én nem vizsgáltam meg.

Közben beszélgettünk. Az orvosok is egymásközt, meg az asszisztenciával, s gyakorta velem is, az említett kapcsolat végett. Mondhatom, szoros kapcsolatban voltunk.

A hosszú műtétek közt azonban vannak beszélgetésre alkalmatlan időszakok is. Ilyenkor választalanul maradván társalgási kísérleteink, aggódva gondolkodni kezdek. Ha pedig hosszúra nyúlik a hallgatás, visszatérnek a képzelődő gyanakvás démonjai