Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság

is. Mi is történik valóban a szemünk előtt hullámzó lepedőn túl. Mit rejt a misztikus lepel mögöttje? A sziszegőzajok, sejtelmes csörrenések s olykor egy-egy türelmetlen szó, félmondat, zsörtölődés? Mindmegannyi ok s alap a képzelődésre, mely tekintve a helyzetet és állapotot, többnyire baljós, de sohasem optimista. Alighanem mégiscsak jobban járnak az elaltatottak.

Az altatás az orvostól is, meg a betegtől is függ. Vannak mániákusan altató doktorok és félő betegek. A nemaltatás párti orvosok csak a pánik fenyegette betegüket altatják. A másik csoport teljesen ráhagyatkozik a közvetlen vagy műszerekkel érzékelhető adatokra. Ismét nem vállalkozom döntőbírónak. Kinek-kinek a maga módszere a legjobb. Természetesen a betegének is, mert ilyenkor a sebész a föltétlen úr és parancsoló.

Altatáskor nincs élmény, ha csak nem az altatásé. Nincs szellemi kapcsolat orvos és beteg között. Viccek sincsenek. Se csúfolódás, amivel az orvos az unalmát enyhíti, ha már muszáj csinálni ezt a gobelinszerű munkát, melyet a beteggel ketten vállaltak. Ezt a hasonlatot is a műtőasztalon hallottam. Valóban, úgy érzi magát az ember, mint a rámára feszített kongré, melyen művészi és serény ujjak dolgoznak valami halálosan aprólékos munkán.

A modern érzéstelenítők révén rendkívül bizarr érzés, következésképp élménysorozat is az altatás nélküli műtét. Mindent érezni, érintést, nyomást, hideget, meleget, de semmi fájdalmat. Mondhatom: kísérteties.

A több mint négyórás műtét még beszélgetéssel is unalmas. Orvosnak, betegnek egyaránt. Bizony unalmas még a fősebésznek is, aki tán mindössze másfél órát működik egy-egy betegén. Hát még az asszisztálóknak! A betegnek tán kevésbé. Űt eléggé elfoglalják, meg leköti önmaga. Utóvégre ebben a drámában ő az állandóan jelenlevő és föltétlen főszereplő. A többi mind-mind csak mellékalak. Orvosok, műtősök, asz- szisztensek és a részt vevő nézők, kivétel nélkül.

Beszélgetünk serényen. Gyanús némileg ez a hirtelenkelt intenzív társalgási kedv. Kissé célzatosan erőltetettnek látszik. Olyik témát csak úgy ráncigálják elő. Közben egymás közt váltanak türelmetlen hangsúlyú, rövid mondatokat, de hozzám mindig kedélyeskedve szólnak. Még énekeltetnek is. Megpróbálja ezt Is az ember. Rég rekedtre dohányozott hangommal normális helyzetben s állapotban sincs mit dicsekednem. Műtőasztalon fekve, féloldalon nyiszálások és szúrkálások közben pedig valóban kornyikálás vagy nyöszörgő torokzörejek a kierőltetett dallamzaj. Mily udvariasak is a beteghez! Ogy tettek, mintha tetszenék, s további erőlködésre buzdítottak. Velem dúdoltak, sőt énekeltek is lelkesen, ha elakadtam.

Szörnyűséges, ha nem egyforma az orvos és beteg zenei ízlése, de mindketten ambicionálják a közös műélvet. A mellkasunkban matatókkal azonban nem tanácsos ellenkezni. Murgács Kálmán legelcsépeltebb, szentimentális műdalait ugyan ismerem kénytelenségből, hisz annyit hallottam, de sem muzsikának, még kevésbé népdalnak nem tekintettem soha egyiket sem. Mindegy. Most lelkesen hörögtem őket, ahogy sebészeim diktálták.

Nem is tudom, nincs-e a tüdőműtétek alkalmával is olyasféle próba, mint a pajzs- mirigy-operációk alatt, midőn beszéltetni kell a beteget, hogy lássák hangszálait. Beszéd, különösen dalolás közben a tüdő is működik, mozog. Utána kellene nézni a műtéttanban. De minek? Lehetséges: innen a beszélgetésre és daliásra késztetés. Lehet, de nem fontos. Altatás közben különben sem tudják énekeltetni a pácienst, tehát lehet, hogy nem is ez az ok. Talán csak egyszerűen unatkoznak.

A hosszúra nyúló locsogás, danászások között hosszú csönd. Rángatni kezdenek, kétoldalról, kegyetlen erővel. Szólok, hogy le ne ejtsenek már az ágyról, mert ha kicsúszik a tű a vénámból az esés miatt, nehéz lesz újra visszadugni. Nem válaszolnak. Lökdösnek, nyüszkölnek csak serényen. A műtős, mint egy izgatott ügyelő a színházban, ugrabugrál körülöttem, és igazgatja a homokzsákokat a derekam táján. Érzem, hogy pocsétában fekszem. Csicsog alattam a vér a műtőasztal viaszkosvásznán. Nyirkos hidegek a homokzsákok is. A főorvos félhangon rendelkezik, hogy töröljék le, s adjanak új támasztékokat az elázottak helyett.

Az ember mindent tud, mindent érez, és érzékel, de semmi se fáj.

Mégse rántottak le az asztalról.

Valami mégis történt közben, valami lényeges, mert az erőszakolt csevegést újra elkezdi a főorvos. Most nyilvánvaló célja van vele. Nem jó témát választott. Számomra