Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság

türelmetlenkedett, mint a viccbell egér, hogy: hol az a macska. Mások rágyújtanak még egy cigarettára. Mint roham előtt.

A műtős csak megjelenik. Szólnia nem kell. Akiért jött, próbál bizalmaskodni, hogy leplezze igazi érzéseit. Ö szótlan. Legföljebb kurtán, egyetlen mordulással válaszol. Tapasztalatból tudja: a honorárium mindenképp biztos. Szent Antal is többre menne, ha előre kérné a megajánlásokat.

Bennem az injekció halálosan blazírt nyugalmat keltett. No, meg unalmat. Hatalmas tehetnékem támadt, de értelmetlennek tűnt minden tett. Olvasni kezdtem. Társaim csudálkoztak, mert a koktél után vagy elbágyadnak, vagy hancúroznak a szokvány műtendők.

A morfium-atropin-codein-belladonna, s ki tudja még, mi mindent tartalmozó keverék engem normálissá tett.

Hihetőleg jól reagálok a bódítószerekre, a kellemetes narkotikumokra. Később, három nappal a műtét után, a dréntelenítéskor kapott Evipan-altatás sajátságosán ugyanerre utal.

Kolozsvári Grandpierre Emil pompás paródiáját kezdtem olvasni. A címe: A fekete bula. Napjaink kamaszainak tolvajnyelve a szatíra tárgya. Meg maguk a kamaszok. Sajnos, nem jutottam a végére.

Henrik, a csiszolt modorú, minden szalonban szalonképes műtős, megérkezett. Előkelő előzékenykedés. Tüntetés a szolgálatkészséggel. Fölülmúlhatatlan méretű udvariaskodás. Végre a kocsin fekszem. Megindul velem a hosszú folyosón.

Kétfelől szinte pimaszul kíváncsiskodó arcok. A műtét utániak tekintetében hetyke bizalmaskodás. A még várakozókéban: szent borzalom. Az arcokon rajzolódó rettenetben látni vélek némi kárörömet is. Nem irántam, dehogy. Önnön megnyugtatásukra szolgál e kaján érzés, hogy nekik még van egy-két napjuk. Lehet, hogy mindez csak a bódulat okozta káprázat.

A műtőbe érünk. Teljes az öntudat s kezdődik megint az udvariaskodás. Most nem engedek. Szerencsére alaposan tanulmányoztam előzőleg a műtéttan kötelező kánonját, s így tudom a menetrendet. Előzékenyen pattanok föl a kocsiról, ledobálván magamról a lepedőt, készségesen kászálódom föl a műtőasztalra, egy szál gatyában s puszta zokniban. Az utóbbit csak Henrik tanácsára húztam föl. Állítólag operáció közben fázik az ember lába feje.

A stréberség gyakorta okoz akaratlan tévedéseket. Az operálandót nem világosítja föl a műtéttan, bár magától is rájöhetne, hogy a nyakba, hátba szánt injekciókat célszerűbb és könnyebb ülőhelyzetben beadni.

Közben egy pillanatra sem szűnik a megértő biztatás. Nyugtatnak szóval, szép beszéddel: Csak egy-két gyönge szúrást érez! Teljesen fájdalommentes a műtét! Tökéletesen érzéstelenítünk! S így tovább.

Gyáva hősiességgel viszonozni próbálom előzékenységüket. Pimaszul biztatom az orvost: csak tessék, tessék! Semmiség az egész. Bátran tegye, amit jónak lát. A nagy udvariaskodás közepette valóban nem éreztem még a szúrásokat sem.

Végre valóban a műtőasztalra fekhetek. Jobb oldalamra kell feküdnöm, mert a bal oldalam nyitják. Kényelmesen kell elhelyezkednem, mert vagy jó négy óra hosszat csak annyit forgolódhatók, amennyit a derekamra csatolt acélheveder, no meg az orvosok ráncigálása és a támasztékul alám nyomkodott homokzsákok engednek. Jóformán semmit. Néha úgy éreztem később, hogy fölborul velem az asztal, vagy lerántanak róla. Pedig csak hajlékony, de ellenálló bordáim feszítették széjjel, hogy a tüdőm kiférjen köztük.

Bal kezem a karfán, a jobb kényelmesen előrenyújtva, a szimpatikus műtősnő ölében.

Valóban kedves asszony. Az arcán valami megértő, részvéttel elegyes szomorúság. Mintha sajnálna. Ez jólesik. Föltekeri a vérnyomásmérő szalagját, majd elkezdődik a tortúra az erekkel.

Sokan dicsekvőnek gondolnak tán, hogy a vérátömlesztés kínos kísérleteit szörnyűbbnek minősítem az egész műtétnél. Nagyképűsködésről nincsen szó. Tényeket írok. Csak a tényekre emlékszem most, egy barátom hasonló gyötrődései ideje alatt.

Igaz, az ő esete nem ugyanaz. Jobb is, meg súlyosabb is. Az övé úgynevezett heveny eset. Csak pár hónapja tudnak róla az orvosok, meg ő is. Talán szerencse ez. Lehet,