Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - Muraközi Tamás: Hősies gyávaság
Muraközi Tamás (MNK.) hősies gyávaság In memoriam: Huszti Pál Tudom, hiábavalóság az írás. Ezt azonban lehetetlen nem leírni. A túlságosan érzékeny idegrendszerek, melyek nem képesek átélés nélkül elképzelni valamit, lehetnek nagyon is terhesek, nemcsak önmagunknak, hanem másoknak is. Ha ez a gyöngeség értékes művek alakjában hasznosulna, meg is lehetne bocsátani. Sajnos, nincs mindig így. A kimerítő átélések nem mindig értékesülnek, csak az idegrendszert pusztítják. Mire végigéli az ember a mások elképzelt, de valóságosan történő vagy megtörtént élményeit, a hiteles átéléstől ki is merül. Sokkalta fáradságosabb ez, semhogy célszerűen föl tudnók használni a kínnal szerzett anyagot. Az átélés élménye alighanem erősebb is az átélőben, mint a valóságos történés alanyában. Öt hódítják, kezelik, manipulálják. Különben is: kész az eseményre. Az átélő mindezt nélkülözi. A tortúrát önmaga vállalja, segítség és érzéstelenítés nélkül. Önmagát manipulálja a kínra, az átélésre, de egyedül, segítség nélkül. Ezért nagyobb az átélő háborgás okozta szenvedése is. / Az ember szenvedi vagy élvezi mindazt, amit képzeletében átélni képes. Áldás ez a képesség, vagy átok? Áldássá válhatna, ha nem taposnának mindig újabbak s még újabbak az el sem múltak sarkába. Türelmetlen izgágák ezek az élményekből képződött fúriák. Nem bír velük az ember. Haszontalanok is. Nyüzsgésük gátolja használatukat. Csak az idegrendszert fárasztják. Nincs ellenszere ennek az átoknak? Hát tényleg nincs oly kin, mit ne viselnénk — kényszerűen — rejtve, szüntelenül? Szegényes vigasz, hogy „a poklot is kibírja örökre, aki oda kerül“. A hagyományos hódítók nem használnak. Hiába sarkantyúzza magát az ember izga- tókkal, s ellensúlyozza hatásukat szeszekkel. A démonok nem riadnak el tőlük. Talán még a hülyítő idegcsillapítók a legjobbak. Pár tablettányi butaságot lenyelni nem káros, de kellemesen eltompul tőle a nyugtalan agy, a zajongva fortyogó lélek. Reggel, sőt hajnal óta élem a műtét napját. Nem tudom nem élnii. Hajnalban megkaptam a beöntést — képzeletben. Azóta nem kerültem ki a képzelet spirális taposómalmából. Az ilyen hosszadalmas operációkat korán kezdik. A sebészek különben is korán bejáró orvosok. Rendszerint már mind benn cselleng nyolc előtt. A műtősök, miként a hóhérsegédek, gyanakvó arccal, fontoskodva slattyognak a folyosókon. Zsákmányra leső, sunyi ragadozónak érzi őket az áldozat. Pedig ők az igazi hősei a következendő ütközetnek. Aztán elindul a föltartóztathatatlan lavina. Utána minden magától gördül könyörtelenül, olajozottan miként a végzet. Felejthetetlen élmény ez az érzés. Nem vár semmi jót az ember, csak hisz, csak bízik. A tudatában, valahol hátul, mégis mindig ott motoszkál a „hátha mégsem“ bizonytalansága. Mégis, ennek ellenére is, a delikvens aktív résztvevője, cselekvő sürgetője a történésnek.
