Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Rácz Oliver: Befejezetlen szimfónia (vers)

katunasírok a nyírfaligetben, s a meg nem született, bús csecsemők. Fekete bimbók, mik sose nyíltak, bimbói kéjnek, fekete kínnak, megtagadottjai meddő szíveknek, elvetélt percek vádlottal, őstelen, néma, csendes utódok, kikből nem lehet sohasem ős, s kikkel a kor öle lett viselős, hova dobta anyátok a tegnapi csókot, a láz gyönyörét, a szilaj ölelést, hova a holnapi szívdobogást?

Fekete a gond és a szíven a seb, fekete az árny és a múltból a köd; ősök utóda, hajtsd a szelet, hét vizű parton fekete árnyat hajtani fuss ide, szőke legény, fekete árnyat, sírt, zokogást, ősök utóda, el ne feledj: hosszú a part és a dombok felett hét vizű parton sürget az élet, hét vizű parton lángol a fény: szítsd a tüzet jól, barna legény.

Barnák az ingek voltak egykor, emlékszem vérszagukra, horoggá törték a keresztet, viperaaggyá zúzták a szívünk, s amerre mentek, vér hullt az útra. Barnák az ingek voltak egykor: vérfoltos hóhér-szemfedők, meggyalázták a sírkeresztet, s amerre mentek, némák lettek s kopárak mind a temetők.

Barnák az ingek voltak egykor; a gallérukon ezüstszegély.

A kéjgyilkos a kéjért gyilkol: nekik az ölés volt a kéj; vértől pirosló ezüstszegély.

Pedig az ezüst a gyöngy színe, a sirály színe az ezüst, folyó fölött, hullám fölött, békés öböl fölött, ha száll, mint ezüstfelhő, játszi füst.

Pedig ezüst a gyöngy színe, a galamb színe az ezüst, pirosló háztetők fölött, aranyló, zöld rétek fölött, arany játszóterek fölött: a béke színe az ezüst.

A felhő színe az ezüst; kék égnek tiszta fátyola, szabadság édes mámora

— nyári reggelen élni szép — de szép az ezüst és a kék.

És szép az őszi alkony is; megleslek, hogyha alszol is: a bokrokon a kék kökény,

a tarló mentén hűs sövény; ébredj fel, jöjj, magam vagyok, magamban talán meghalok; sodor az élet, jaj, ne hagyd, átölelem a derekad, szoknyádba tép a rossz sövény: lebegj előttem, kék kötény.

Talán ha csillag hullna most, könnyebb lenne az életem.

Aranycsillag a fák felett, ne hullj le, várj, maradj velem, maradj velem, te légy velem: aranycsillag a szerelem.

Tündöklő, tiszta színarany, lehelj rá; fénye megmarad: én ezt a hűvös aranyat, ezt küldöm mostan el neked: add tovább, úgyis itt marad, add tovább bűvös aranyad, add tovább, soha ne legyen sehol a kéklő ég alatt fény nélkül soha szerelem.

Es szín a sárga, mályva, zöld és szín az egész messzi föld: szín az olasz, a japán s a szláv, a román, spanyol, bantu s a finn, amerre nézel, szín a föld, amennyi ember, annyi szín.

Szín a dán, hindu s a török, a francia, örmény, szlovák, az észtek és a kiovák, az eszkimó, svéd és kabar, és szín, forró szín a magyar.

Szín volt minden porladó ősöd, legyen szín minden késő utódod, akit születni hív a vágy, ahogy te is utóda lettél ősödben ébredt régi vágynak.

Születni jöttél; halni mégy, alkotni jöttél, hagyj jelet, hagyj nemes, izzó színeket: lehetsz halványkék, mint a völgy, lehetsz melegzöld, mint a tölgy, a színed barna vagy lila, piros, fekete, mind lehet; születni jöttél, halni mégy, alkotni jöttél, hagyj jelet: fakó vagy szürke sose légy.

Sürget az idő, már nem elég a szavak játszi varázsa; itt már maga a szó kell, meztelenül. Sürget a perc, ezeregy éjszaka álmát elhessegetni a szemről: gyújtsd fel az új csodalámpád, Aladin. Meztelenül kell a szó s az a rím, csak az a rím kell most, ami éltet,