Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Válogatás a két háború közti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó anyagából
„Adtál földművest a tengernek, adj emberséget az embernek. Adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat.. Illyés Gyula írta le nemrégiben az Ijesztő előjelet, hogy csaknem minden írő, aki a magyarság sorskérdéseihez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett... És jaj! Ez a fekete előjel majd minden nagy magyarunk homlokán ott égett és ég. Balassa Bálinttal egy ostoba ágyúgolyó végzett Esztergom falainál, Zrínyit a kursaneci rengeteg vadkanja tiporja le, szegény Csokonai vitéz Mihály sípoló tüdejét a tbc szitálta be, Petőfi Sándor huszonhat esztendejével kétségbeesetten belerohant a végzetes segesvári kukoricába, Széchenyit elnyelte a döblingi fehérház, Adyval végzett a „vér és arany“, Kosztolányi Dezső nemes hangszálait a rák rágta át, József Attilával pedig a gyorsvonat kerekei végeztek ... Ö, mikor áll meg már ez a robogó halálmozdony?... [MaN 1937. december 7. 4. p.j Berkó Sándor Megindul a lavina Egy cseh képes folyóirat döbbenetes hatású fotomontázst közöl legújabb megjelent számában. A kép egy meredek sziklás hegyoldalt ábrázol, melynek legszélén egy óriási sziklatömb inog az élére állítva. A két szélén, jobbról két vaskalapos, horogkeresztes katona, balról egy henleinista legény lazán tartják. A hegyoldal mélyében, roskadó parasztkunyhócska lapul, az előtérben görbehátú paraszt szántja a földet, két kis tehenével. Alul egyetlen egy mondat: „Ti lesztek az elsők, szudétanémetek, akiket le fog hengerelni ez a sziklatömb.“ A képet, így, szavakkal, lehetetlen hűen reprodukálni. Látni kell. Nézni. Sokáig nézni, mozdulatlan szempillával, elfojtott lélegzettel, míg a megerőltetéstől ki nem buggyan egy könnycsepp az ember szemén. Először csak a halovány kontúrok, a finoman elmosódó keret alakul ki a homlokunk megett. Majd a hegyoldal, a sziklatömb, a katonák, a paraszt, szép sorjában. Azután egyszerre csak azt érzi az ember, hogy a szeme teljesen elhomályosul, az agya zúgni, a melle hullámzani kezd: a kép megmutatta azt, ami a harmonikus vonalrendszer mögött nemcsak a mozdulatlan pillanatot, a sose változó színek és kontúrok lágyságát, de a tovasodródó időt, az események filmszalag- szerű lepergését is érzékeltetik A homályból, roppant vízióként, menetelő katonák bontakoznak elő, döngő lépteik súlyosan reszkettetik a levegőt. Majd ez is tovahalkul. Mintha végtelen űr tátongó mélységébe zuhannánk, kavarog alattunk a múlt rettenetes káosza, emberi testek és lelkek szörnyű viaskodása a Rémmel, mely nem ismer kegyelmet, s ahová lép, ott vér, jajveszékelés, a halál keveredik. A múlt él, és példát mutat. Nem felejtettük még el, hogy volt idő, midőn az ingadozó sziklakő feltartózhatatlan gyorsasággal Indult meg a földtekén, zúzva és gyilkolva mindent, ami csak útjába akadt. Láttunk és tanultunk. Láttuk a halállal viaskodó embertárs rémisztőén eltorzult arcát, láttuík apáink, anyáink és testvéreink kiloccsant agyvelejét. S megtanultuk, hogy erősnek, kitartónak és elszántnak kell lennie mindan atyánkfiának, ha nem akarja néhány felelőtlen uszító állatias ösztöneinek parancsára odavetni magát a tankok és az ágyúcsövek elé. A sziklatömb ismét megjelent a láthatáron. Nagyobb, mint valaha, és elképzelhetetlenül borzalmas eljövendőket sejtet. Most
