Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Válogatás a két háború közti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó anyagából

kasok is, akiknek az uraság két-három évre visszamenőleg tartozik természetbeni járulékkal.

— Mit esznek ilyenkor, ha nem dolgoznak?

Kérdem, mert bennem az aggodalom, hogy kiéheztetik a munkásokat.

— A feleségem otthagyja a kis fődjét, oszt elmegy más gazdának dógozni. Azér kap egy szakajtó nyári rózsakrompét. De mi az? Hatodmagammal vagyunk. Vót egy tehénkém, azt eladtam négyszázhatvan koronájér, mán háromszázat megettünk belőle.

— Hogy vesznek ruhát magukra?

— Olyan rongyosan járunk, ahogy tudunk. Tetszik tudni, hogy mán hat esztendeje nem vettem csizmát a lábamra. A fizetségembül még egy bakancsra se telik.

— Mennyi bért kapnak?

— Egy évre tizenkét mázsa terményt, meg hétszáz koronát.

Ez szokatlanul alacsony munkabér, még a földmunkásoknál is. Szótlanul is látja rosszallásom.

— Aratók tizenkettedik részért dolgoznak — toldja meg az öreg.

— Aztán hány órakor kelnek?

— Két órakor.

— S mikor feküsznek?

— Tizenegykor.

— És miért nem fizeti ki az uraság magukat?

— Eladja a terményt egy cseppig a monopóltársaságnak. Nem marad csak szalma meg törek. Még a jószágnak se vót mit enni. Megdöglött négy lú. Két kocsist elbocsátottak érte. Mondtam is a csendőrparancsnok úrnak: ha már nem a munkásokért, de állatkínzásért megbüntethetnék az urat.. .

— A maguk részét is eladta?

— El, mind. Most meg azt mondja, nem tudja hirtelenébe beszerezni. De minek annak a társaságnak az a fene sok termény? Mondják a faluba, akik újságot olvasnak, hogy már a monopóltársaság se tudja hová tenni a sok búzát, a raktárok mind tele vannak. Ogy vót, hogy a barmokkal etetik fel, de most már külföldre kinálgatják. Valami cseh szövetkezet, amék a munkások javán áll, meg akarta venni a terményt, hetven koronát kínált mázsájáért, hogy majd így eladogatja a népnek. De a monopol urak inkább tíz koronával adják olcsóbban idegenbe, csakhogy itt ne legyék ócsó kenyér a szegénynek . . . Féltik, hogy lenyomja az árát — magyaráz a tudákos öreg. — Oszt majd ha a kisgazdának vetőmag kell, fizetheti jó drágán.

Mi van a ruszin famunkásokkal, akik Bolyban, a búzaföldeken dolgoztak? Vasárnap este már vacsorát sem kaptak, mert az aratás befejeztével azt kívánta tőlük az uraság, hordják is be, csépeljék is ki a termést a tizennyolcadik keresztért... — De bíz ez nem áll a szerződésben! — vetették ellene a munkások. — Nem? mutatta az úr a szerződést a hivatalban. Ott a szöveg szlovák—magyar nyelven, az uraság javára. A munkások közül egy sem értette a latin betűs írást. Amelyik tud, az cirillbetűs orosz szöveget olvas. De aláírták ismeretlenül, mert kiéhezettségükben talán még a saját halálos ítéletüket is aláírták volna, ha valaki jóllakással kecsegteti őket. Vasárnaptól kedd estig ültek benn Helmecen a forrásdomb körül éhen. Hétfőn hat kenyérre valót gyűjtöttek a harmincöt embernek, erről voltak egész nap. De kedden már nem ettek semmit. Szűkös az emberi részvét, jaj,* ha az embernek társára kell lenni utalva! Kedden telefonáltak a szegényharc képviselőjének, aki el is jött, hogy megoldja bajukat. Két és fél százalékot ad a földesúr a termésből a behordásért és cséplésért az embereknek. Hatvan kiló kenyeret kell megtérítenie visszamenőleg, amiért az emberek csak három napig éheztek. — Nagyobb szociális érzékkel rendelkezem én, mint ön — mondta a tárgyalásnál a birtokos Kosik képviselőnek, és ez volt egyetlen derűs mozzanata a keserves életharcnak.

Mert Keresztúron még csak egy csapat ruszin munkás, huszonöt ember, vasárnap óta nem ehet.

A nagygéresi majorban beadták követelésüket a béresek a munkaadóknak. Itt egységesen léptek fel a magyar, szlovák, lengyel munkások. A földesúr a csendőrséghez fordult támogatásért a bérharccal szemben. — Pedig a csendőrök közt is akad olyan ember, aki belátja, hogy nem dolgozhatunk Ingyen — mondja egy szlovák paraszt. — Kijött a parancsnok úr, és azzal ijesztett minket, hogy ha sztrájkolni fogunk, nyolc