Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Válogatás a két háború közti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó anyagából
Hol a szikra? Már kirepült az emberek szívéből. „Eresszétek el!“ Fenyegetően néztek a munkások a mesterek csoportjára. A mesterek eleresztették a ragyás arcút. Ekkor odajött a munkavezető mérnök. „Ml történik itten?“ „Mérnök úr, vagy megfizetik a régi akkordot, vagy nem dolgozunk“ — mondotta a ragyás arcú. Kimondotta, amit hatszáz ember érzett, csak nem mert megmondani. „Távolltsátok el ezt az embert a munkából." Újból megragadták a mesterek a ragyás arcút. De égett már a máglya. A mestereket félretaszították, keményen a ragyás arcú mellé álltak, minden oldalról fenyegető öklök rázódtak a mérnök felé. „Nem dolgozunk két koronáért!" „A túlórázásnál amúgy is becsapnak!" „Takarót ígértek a barakkba, levonják érte a koronát, de takarót nem kapunk!“ „Megígérték, hogy rendes tűzhelyet állítanak fel a barakkokban, nem állítottak fel!" „Az árokba járunk magunkat kitojni, mert még az árnyékszéket is sajnálják tőlünk!“ „ígérni, azt tudnak!“ „Hazugo — o — o — ok . ..“ Sápadtan meredt a mérnök a tömegre. „De emberek, legyen eszük!“ „Nincsen eszünk, gyomrunk van csak! Kevés a két korona — a — a .. „Várjanak itt, betelefonálok a vezető mérnök úrnak." Bement a mérnök az irodába. Zsongott a tömeg, de várt türelmesen. Hatalmas tenyerek veregették a ragyás arcú hátát. „Testvér, mégiscsak legény vagy a talpadon." Mosolygott a ragyás arcú. A mesterek félénken bújtak össze, akár a mezei barmok, ha vihart éreznek a levegőben. Valaki feléjük kiáltotta: „No, ne féljenek, kikapnak az asszonyoktól, ha mindjárt a hét elején tiszta ruhát kérnek.“ Nyerítve röhögött a tömeg. Aztán kijött a mérnök, de még mielőtt kinyitotta volna a száját, már tudták, hogy hiába telefonat, és most mintha valami láthatatlan erő előrelökte volna a tömeget, hatalmasan nekilendült. „Sztrá — á — ájk!“ Hirtelen csend lett. Az emberek megtorpantak, mint a tüzes lovak, ha váratlan akadály elé érnek. Sztrájk. Hatalmas súlya volt a szónak. Föld alatti fekete tárnákban született, füstös, levegőtlen gyári termekben, bábeli építkezések fehérszeplős deszkaállványain: tiszta virág az emberi nyomorúság szemétdombján. Sokan azt hitték, hogy elegendő lesz, ha megijesztik a mérnököt, harc nélkül, magától repül a sült galamb, régi akkord a szájukba. Visszasomfordáltak munkahelyükre, félszegen kezükbe vették ásójukat. Elvesztett sztrájk. Munkanélküliség. Az éhes gyereknek olyan mély a szeme, akár a halálnak. Pislákolt a máglya. „El az ásó-ó-ót!“ „Mert egy kis földje van, büdös vakondok, már nem mer sztrájkolni!“ „Verjétek be a fejét!“ Tétovázva tették le ásójukat az emberek. „Mit érünk vele, ha csak mi sztrájkolunk, a többi szakaszon még folyik a munka. „Igaza van. Gyerünk végig az egész vonalon, csak úgy győzhetünk, ha mindenki sztrájkol.“ Fehéren, egyenesen szállott az égnek a máglya füstje, mintha tiszta jó áldozat lett volna. Jano odaugrott egy csilléhez, irtó erővel feldöntötte. „Nem vagyunk rongy emberek!“ Sorra döntötte fel a csilléket. „Bestiák!“ Valami vad örömöt érzett. Élünk! Élünk! Szép a világ, madarak fütyörésznek, nap
