Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Válogatás a két háború közti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó anyagából
Bányai Pál Sztrájk a vasútépítésen (Részlet a szerző Felsőgaram című regényéből) Morvay Gyula, Dömötör Teréz és Sellyei József szlovenszkói paraszti és munkásírásai mellett tűnik fel Bányai Pál első könyve, mely a testvérsorsú szlovák dolgozók életét, szlovák favágók, munkanélküliek és napszámosok gyötrődéseit és osztályharcát mutatja be éles szocialista realizmussal. A FELSŐGARAM első kiadását az államügyészség elkobozta, s így csak a második kiadásból közölhetünk egy fejezetet. Az elkobozás többek közt „erkölcsrendészeti“ megokolásokra is támaszkodik, ami új szakaszt nyit a szlovenszkói cenzúra fejlődésében. (Az Ot szerk.) Mindössze két órát alhatott Jano, amikor felrázta őt Katka, hogy ideje már, induljon munkába. Nehéz volt Jano feje, szájában keserű büdösségeket érzett. Mintha agya megállt volna, nem tudott gondolkozni. Útközben kitisztult a feje. Aztán ott állott a munka előtt. Megszólaltak a harangok. Lassan, tétovázva megindult, hogy munkáját megkezdje. Azt várta, hogy történjék valami, de nem történt semmi. A többi munkás is így volt. Még senki sem tudta, hogy mit fog hozni a délelőtt. Rettenetes hőség volt. Irdatlan hajók fűtőihez voltak hasonlatosak a munkások, amint a földet lapátolták. Sehogy sem ment a munka. Máskor egységes hatalmas folyam volt, ma, mintha megannyi apró patakocska. Minduntalan abbahagyták munkájukat az emberek. Fejüket felkapták. Hallgatóztak: mintha titkos jeladásra vártak volna. A lázadás gőze rezgett a levegőben. Ügy érezte Jano, hogy lábai előtt a földnek szája nőtt, gúnyosan röhög a szemébe. „De jó volna berúgni megint! Megfeledkezni mindenről, nem tudni semmiről, buta, érzéktelen baromnak lenni...“ A mesterek, mintha megérezték volna a feszültséget, még jobban lármáztak, mint máskor. „Hogy ordítanak a bestiák, mi meg tűrjük. Mindent tűrünk. Azért szállították le a bérünket is ...“ Járt az ásó Jano kezében. Egy ásóvágás: egy gondolat. „Mit ér az olyan munka, amely nem okoz örömöt?!“ Ásója nyomán giliszta került a felszínre, kettévágta ásója élével, gyönyörködött benne, hogyan vonaglik. Nem bírta a munkát, kínt okozott neki minden ásóvágás, már-már úgy volt, hogy lecsapja ásóját, elordítja magát: „Azértsem!“ De eszébe jutott családja. Ha most egyedül megmozdul, és a többi nem áll melléje, munka nélkül marad: nyolc szem fog szemrehányóan rámeredni. „Megköti a család a munkásembert. Ha szabad volna, sokkal jobban tudná megvédeni a sorsát.“ Kínt okozot Janónak minden ásóvágás, de azért tovább dolgozott. Hátát a nap, arcát a szégyen égette. „Rongy emberek vagyunk!“ Embertől emberhez pattantak az egyforma érzések a térségben. Csak egy szikra kellett, és ég hatalmas lánggal az emberi harag: nagyszerű vörös máglya. Hol a szikra? Gyulladj, égj, haragkakas, nagyra nőjön piros tűztarajod! „Embere — e — ek!“ A ragyás arcú kiáltott. Mesterek vették körül, taszigálták, ki akarták utasítani a mu.lkából, mert folyvást beszélt, biztatta társait, hogy ne dolgozzanak, csak a régi akkordért. „Embere — e — e — ek ...“ Akik messzébb állottak, csak nyitott száját látták a ragyás arcúnak. Sokan már félredobták ásójukat, odafutottak, hogy megtudják, mi történt.
