Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Válogatás a két háború közti csehszlovákiai magyar kommunista sajtó anyagából
Dömötör Teréz Újságcsemege: A munkanélküliség Hallottam, hogy az egyik napilap szívesen közöl hangulatos cikkeket a munkanélküliségről. Kávéházi vagy otthoni polgári früstökhöz, azt mondják, nagyon jól jön az ilyen csemege, jobban ízlik az étel, mert a szív is megmozdul a munkanélküliek felé, dolgozik, jobb a vérkeringés, jobb az emésztés. Kaptam tehát az ajánlaton. Néném fia úgyis az ablakon át nézi az időt, nincs cipője, iskolába se mehet, a kormánylap pedig gazdag: az írásért adhat legalább cipőrevalót. Én tehát a néném helyzetét írtam meg, az ő gyomrából síró szavaival, amikor hazajött falatért. Három éve özvegy, két gyerekre és üres zsebre szakadt rá a tél. Eddig mosásból tartotta fenn a családot — most annak is vége. A mosodában olcsóbban mosnak, meg nincs is rá gond. Kár volna a mosónőnek néhány koronával többet fizetni, meg aztán a mosónő még eszik is! Bözsi sír. „Reggel hideg a szoba. Kenyeret kérnek a gyerekek. Nem adhatok! Hiába mondom: nincs! ,De azért csak adjon.’ Nem tudják megérteni a nincset. Minden jobb ruhám, párnám a zálogházban van. Azt hittem, jobb lesz, és lakót fogadtam a pinceszobába. Száz koronát fizetett a penészes kis lyukért. Később lakóm is munka nékül maradt. Nem dobhatom ki! Hová menne? Hová mennék például én, mit csinálnék a gyerekekkel? A hivatalban azt mondják: nekem nem jár segély. Mért? Mert együtt élek a lakómmal! Nem is adnak. De nem is kérdik: miből élek. Pedig: két munkanélküli nem tesz ki egy kenyérkeresőt.“ „A város már csak havi húsz koronát akar adni, sokallják a heti húszat. Hétfőtől szerda esti hatig vártunk a cédulákra. Hat rendőr vigyáz — sorakoztatnak. Fagyosko- dunk, éhesek vagyunk a szédülésig. A cédulákra kapott könyörebédek: ehetetlen moslék! Gyerekek bőgnek a hideg szobában. Ágyban fekszenek — fekve jobban bírjuk a koplalást.“ „Valami Leó jár a munkások között. Szaval. ,Én a testvéretek vágyok!’ Mindnyájunknak felírta a nevét. Cédulaosztáskor tudtuk meg: spicli volt, a bíró küldte. Ránk fogják, hogy dolgozni merünk! Kihirdették: egy évesnél idősebb gyereknek nem jár tejcédula. Az asszonyok feldühödnek. Leó urat hajánál fogva cepelik ki az irodából, söprűvel vernek végig rajta, vörös haja lobogott utána, ahogy a kerítésen át menekült.“ „Irigylik egymástól a nyomorult húszast. Fortyognak zsörtölődnek ácsorgás közben. ,Lennék csak én a miniszter, mondja az egyik. De hát persze a méltóságos elvtárs már régen elfeledkezett rólunk. Elfelejti a nyomort. A messzeség szépít. A szegénységet már csak könyvből és újságból ismeri. Jól él. Autója van.’ — Ilyet is hallani: drágítják a vasutat, nekünk még sem jut belőle több falat. Meg kell adóztatni a gazdagokat. Kibírhatatlan! Nem tarthat ez már soká. Karácsonykor is micsoda igazságtalanságok történtek. Protekciós alakok, köztük háztulajdonosok, jól keresők, segélyre nem szorulók kapták a háromszázkoronákat. Ha aztán ilyenek kitudódnak, ennek is ki issza meg meg a levét? A proletár!“ „Nekünk is csak 23 kiló tüzelőt meg harminc koronát adtak az ünnepekre. Öten vagyunk, hány napig tarthat ilyen kis összeg egy kiéhezett családnak? Munkát kérünk, nem alamizsnát! Nem mi vagyunk az okai a jelenlegi áldatlan helyzetnek. Segítsenek, adjanak azok, akik miatt nyomorgunk!“ így beszélt a néném. Szépen leírtam és odaadtam Bözsinek, hogy személyesen vigye el a szerkesztőségbe, jó polgároknak hadd legyen reggeli csemegéjük. Átolvasták, és nagyszerűnek találták az írást egészen addig, amíg Bözsi cipőrevalót nem kért. Az igazgató felháborodva ordított: „Itt nincs zsidóvásár! Örüljenek a munkanélküliek, hogy foglalkozunk velük“ — és kilökte Bözsit az ajtón. Másnap a jó polgároknak való csemege: — eredeti tudósítás a munkanélküliség frontjáról — elmaradt az omlós kalácsos, vajas zsemlyés reggeli mellől. (Az Üt, 1931]
