Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Lukáč, Emil Boleslav: Versek
út (Cesta) Emil Boleslav Lukáč Lefelé, lefelé, még lejjebb, egyre lejjebb, a napfényes régiókból, felhőn túli magasságokból, a szupraszférák eonjaiból, a kozinogenezisekből, a humanizmusokból, a civilizációkból lejjebb, lejjebb a mélybe, még mélyebbre, csúszva, zuhanva, lejjebb, egyre lejjebb, lefelé, lefelé, a feneketlenség fenekére, ott, ahol véget ér az emberi élet, ott, hol elkezdődik a ragadozás, a marakodó állat, mindenki háborúja mindenki ellen. E tüzes láp fenekén fekete csáp csak a fény. Hűt vagy hevít, egyre megyen. Öreg, ifjú, reménytelen. Látod, Dante, láng e kemence, vad s nem andante tűz tisztít benne. Hogy dülöng-baktat a fekete jacht, át gázon s át éven, százon át bűz-bősz elemeken s kevély szenvedélyeken. Csak árbocpár ring, s lenn a sár, s hajótörött lények között tánc-düh gyúl, vadmámorú, fönt vijjog egy marabú. Itt-ott egy kéz veri a vész-hágcsót, s lemállva süllyed a sárba, egy száj kiáltásra tárul, egy más épp fulladva zárul, így dülöng-baktat a fekete jacht, át gázon, s át év-óceánon, át bűz-bősz elemeken s kevély szenvedélyeken. Ér partot valaha tán? Oj Éden-földrész fokán? S lesz család-cseléd belőlük? Vagy még emlék sem felőlük? Ám: gleccser-ár a láthatár fölött, s az út még egyre fut, még magasabb szférák felé, még buktatósabb vég elé. Fönt, fönt, följebb s még följebb, napsütötte régiókba, felhőn túli magasokba, szupraszférák eonjaihoz, a humanitáshoz, a divinitáshoz, föl, föl, följebb, s még följebb lépdelve magasba-szédülten, föl, föl! 1968. Fordította: Győry Dezső
