Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton

fiún meglátszódjék. Még valamilyen nyúlszájjal születne! Maga mikor utazik, húszadikán? Ha majd kikísértem, huszonharmadikán megyek is. Csütörtök lesz, szerencsés nap.

Miféle bolondóra Jött rám? Én magam is megértettem, hogy ennek a két embernek, akik a maga idejében átélték az ifjúkort, a szerelmet, az esküvőt, a fészekrakást, a gyermekek világra hozását, nincs szükségük újabb porontyra. S ha mégis, akkor — uram, ne hagyj el! — akkor sem Viktor, sem Ljudocska nem fogja sokáig halogatni a dolgot. Az ember fel sem eszmélhet — s Jönnek az unokák! Az asszony ujjai fürgén mozogtak, ahogy bántotta a fokhagymát. A hagymafej hasadozott, s könnyű zizegéssel darabokra hullott. A fehér és lila héj félrekerült, és jóval több volt belőle, mint a kemény, csillogó gerezdekből a tányéron, amelyek magukban rejtették a természet által feltalált legerősebb és legbonyolultabb kivonatot, amit mi az emberi szokásoknak megfelelően fokhagymának nevezünk.

Kátya ujjai fürgén futkostak a fokhagymán. Én rápillantottam az ujjaira, s a mozgásukból, az alig érzékelhető remegésükből megértettem, hogy Kátya és Mihail határoztak ugyan, de most, vagy egy percre, Kátya még az én szavamra is vár, a tanácsomra, arra, hogy helyben hagyjam a döntésüket.

Pontosan emlékszem rá, hogy azt akartam mondani: „Helyesen határoztak! Végre kell hajtani a műtétet. Manapság, azt hiszem, senki sem hal bele az ilyesmibe. Nemsokára itt lesznek az unokák. S tudja-e, hogy az unokáit jobban szereti az ember, mint a saját gyermekeit? ...“ Itt valószínűleg elméleti fejtegetésekbe kezdtem volna a biológiai rokonság legközelebbi és a következő nemzedékek közötti biológiai rokonság fokairól, de eszmefuttatásom helyett, magam számára is váratlanul és balgán, megkérdeztem:

— És nem sajnálja?

összerezzent, és kiejtette kezéből a fokhagymagerezdet, amelyet tisztított. Felemelte a fejét, és csodálkozva rám nézett.

Egyáltalán nem úgy tekintettem a dologra, mintha most lényegében tőlem függne egy ember élete: megszületik-e, vagy sem, létezni fog-e, vagy sem. A magas dolgok távol álltak tőlem abban a pillanatban. Szentesíteni akartam egy család elhatározását,, ám ehelyett az ostoba és tapintatlan „És nem sjnálja?“ csúszott ki a számon.

— Ha minden nő sajnálná... — kezdte Kátya, de nem fejezte be a mondatot.

Valaki, követve a gondolatmenetet, így folytatta helyettem:

— Némileg ismerem ezt az érzést. Költő vagyok, és prózaírással kell foglalkoznom.

— De hiszen verseket is ír.

— Időnként. Viszont, ha nem foglalkoznék prózaírással is, akkor most sokkal több versem volna. Néhány száz költeményem egyszerűen nem született meg. Vagyis a próza megölte őket, s így nem láthattak napvilágot.

— És maga nem sajnálja a verseit? — kérdezte kesernyés mosollyal Kátya.

— Nem arról van szó, hogy sajnálom-e — válaszoltam komoly arccal —, de néha tudni szeretném, milyen versek lettek volna, miről, mennyire jók vagy rosszak, š ilyenkor, ha hiszi, ha nem, elfog a szomorúság! Borzalmas nyomottság vesz rajtam erőt, hogy nem csinálhatom vissza, ami megtörtént, hogy sohasem szerezhetek róla tudomást, mi fulladt meg és pusztult el bennem az átkozott próza súlyos lapjai alatt.

Elhallgattam, majd — sportnyelven szólva — övön alul ütöttem.

— És a nők talán sohasem gondolnak a meg nem született gyerekeikre? Bizonyára magának sem ez lesz az első abortusza. Mondja csak, maga sohasem szeretett volna legalább fél szemmel rápillantani a megmérgezett gyerekeire?

— Miért ilyen kegyetlen hozzám? — Kátya elsápadt, és remegni kezdett az ajka.

— Bocsásson meg, persze, durván fejeztem ki magamat. Ám a nők e tekintetben nemigen szoktak bűnbánatot tartani. Csak egy asszony vezekel és ostorozza magát, de az is csak azért, mert meghalt a lánya, és a lány álmot látott.

— Miféle álmot? — figyelt fel Kátya. — És hogyan láthat álmot egy lány, aki már meghalt.

— A halála előtt. A lány haldokolt, és tudta, hogy meghal. Az anyja is tudta. S halála napján, reggel, azt mondja a lány: „Szegény anyu. Egyedül maradsz. Az éjszaka azt álmodtam, hogy te egy tisztáson állsz, s körülötted egy csomó gyerek. Három kislány és négy férfiú. Csakhogy mind borzalmas nyomorék: az egyiknek olyan a feje, mint egy üvegpalack, a másiknak három lába van. Az egyik kislánynak otromba mancsok éktelenkednek a keze helyén, mint egy megkopasztott csirke szárnyai. Félelmete-