Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton

sen baljós álom! Te mindannyiukat magadhoz öleled, és sírsz. Mintha én futnék hozzájuk, és ők befogadnak maguk közé, hogy játsszam velük...“ Az asszony mindezt elbocsátotta a füle mellett, mással volt elfoglalva. De később, egy hónap múlva, miközben szüntelenül a lányát emlegette, s felidézte magában az utolsó napját és minden szavát, hirtelen kétségbeesett, mennyire egyezik az álom a valósággal. Eszébe jutott, hogy életében éppen hét abortusza volt. S a kislánya is hét gyermekről álmodott halála napján. S tudja, hogy majdnem belezavarodott? Ügy rémlik nekem, hogy elmegyógyintézetben is volt.

— Borzalmas dolgokat beszél. Nem hittem volna, hogy maga ilyen legyen...

Ekkor ott termett Ljudocska. A beszélgetés félbeszakadt, s többé nem is tértünk

vissza ehhez a témához. Pár nap múlva én elutaztam Moszkvába, s néhány sikertelen nyaram a déli napfény nélkül, a langyos vizű tenger nélkül s a szobácska nélkül telt el, mely az öreg csomós ébenfára és a kukoricásra nézett. A sárga fényt árasztó kukoricára, mely hangosan zörgött, ha a terhes égbolton megjelentek a fehér bárányfelhők. Múltak a — most is csodálatosan szép — szeptemberek és októberek, a lombjukat hullató nyírfaligetekkel, a fenyvesekben tenyésző csíkos rizikegombával, a reggelenként kristályharmattal és a sötét, erős éjszakákkal, amikor az érzelmek és a kedélyek éppoly szenvedélyesek, mint derűs reggeleken és fényes nappalokon.

A test pedig vágyakozott a kissé sós és jódos szellő, a meleg, de már nem égető murva, és az után a megmagyarázhatatlan bársonyos simogatás után, amellyel csak a tenger vize ajándékozhat meg bennünket.

Tovább nem bírtam várni. Legyűrtem a hiúságomat (nálam egyébként mindig ez a legfontosabb dolog), és útnak indultam, rohantam a tengerhez. Hosszú szünet után végre ismét ott voltam a halfeldolgozó szomszédságában fekvő faluban; most éppen olyannak tetszett számomra, mint a szülőfalum, amely után hirtelen honvágy fogott el.

Az Ismerős kiskapu előtt letettem a bőröndömet (amennyivel öregebbek vagyunk, any- nyival nehezebb a bőröndünk, amint azt egy költő nagyon helyesen megállapította), és gondolatban összecsaptam a kezem, s boldogan felkiáltottam, ami elengedhetetlen a váratlan találkozásoknál. A mosoly azonnyomban szétömlött az arcomon, s bármenynyire is igyekeztem elűzni, csupán szélesebbé és sugárzóbbá vált, mondanám, ha másvalaki mosolyáról volna szó, minthogy azonban a magaméról van szó, csak azt mondhatom, hogy bárgyúbbá, ostobábbá vált.

Azért is ostobábbá; mert senki se jött, senki se futott elém a fehér házikótól a kiskapuhoz vezető utacskán, a fekete izabellafürtök alatt, amelyek most is ugyanúgy csüngtek alá a cikornyás diadalívbe hajlott szőlővesszőkről.

Bőröndömet az utcán hagyva, bementem az udvarra, s a ház mellett, a lépcső tövében, egy Idegen kislányt pillantottam meg, amint tengeri kövekkel játszott.

A kislány abbahagyta a játékot, és rám emelte a... Nos, hogyan is írták a régi, érzelgős regényekben? Búzavirág szemét? Kéknefelejcs szemét? Gyermeklányoknak lehet olyan kék, olyan világos szemük! Am a kislány tekintetében nem volt semmilyen gyermeki naivság és — hogy Is mondjam — kerubi, angyali kékség, vagy Ilyesmi. Éppen ellenkezőleg, valami komolyság, sőt szigorúság sugárzott a szeméből.

Minél tovább csüggeni kellett volna ezen a tekinteten, ahogyan a szalmaszálba kapaszkodik az ember. De nem lehetett! Nyomban az is szemembe ötlött, hogy maga a lányka elképesztően, reménytelenül csúnya. Valamiféle öregesség volt az arcában, valami a megráncosodott sült almából, valami egy szánalmas kis majomból, de ami a legfőbb, s ez villámcsapásként érintett, a leánykának háromfelé hasadt nyúlszája volt. Nyíltan azt reméltem, hogy csoda történt, mintha kizuhanva a repülőgépből, abban reménykedtem volna, hogy életben maradok (előfordultak már hasonló esetek), megkérdeztem tőle:

— Ki lánya vagy?

— A Mironové — válaszolta érthetően a lány.

— Hogyhogy a Mironové? Mironovéknál én mindenkit ismerek.

— A Mironové vagyok. Én nem tehetek róla.

Uramisten! Persze, hogy te nem tehetsz róla! — futott át villámgyorsan az agyamon.

— Én, csakis én tehetek mindenről! Akkor régen valami ostobaságról kezdtem fecsegni. Érzékeny húrt pendítettem meg, és íme, itt az eredmény! Tanácsot adtam, vagyis tulaj-