Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Poničan, ]án: Szegények ügyvédje (Részlet a szerző önéletírásából)

kat észre se vettek —, míg Ferdiš Juriga bevallotta, hogy bámulja a Szovjetuniót, elismeri, hogy Lenin nagy ember volt, és Sztálin imponál neki. Ki ne ment volna itt lépre? Csupán portréja kiegészítéséül: 1949-ben hivatott fel mint közjegyzőt az irgalma- sok kórházába, s ott a halálos ágyán fejezte ki hódolatát Oroszország és Sztálin iránt...

Nos, Trencsénteplicért a davistáknak nincs mit szégyenkezniük. Hogy 1952-ben ottani részvételünk miatt koholták a „burzsoánacionalizmus“ vádját? Terhelje azok lelkiismeretét, akik Vlado Clementis halálát és évekre börtönbe vetett társainak szenvedését okozták ...

A davisták mint a párt értelmiségi élcsapata itt is a párt és a proletár nemzetköziség ügyét szolgálták.

Igaz, a társadalom osztályjellegéről sem az agrárpártiakat, sem a l'udákokat nem győztük meg, s a szociáldemokratákat sem sikerült meggyőznünk a forradalmiság nélkülözhetetlenségéről. Sem a fiatalokat, sem az idősebbeket, hiszen az idősebbek a saját fiataljaikat is félrelegyintették; előbb megtorló intézkedésekre gondoltak, a kongresz- szus néhány résztvevőjét bűnvádi feljelentéssel fenyegették, de aztán meggondolták, s az öregek fennhéjázó frázisával zárták le az ügyet: „Az ifjú doktorok kiordibálták magukat...“

A küzdelem tehát folytatódott.

Am a davisták csoportján belül is harcokra került a sor. Igaz, minden találkozás harcot jelentett egymás között, de most a művészetfelfogás volt a vita tárgya. A küzdelemre Daňo Okálinak a DAV-ban megjelent Szótól és képektől részegen (Opití slovom i obrazmi) című cikke adott jelt, s a bírálat alapjául Laco Novomeský Romboid című és az én Esti fények (Večerné svetlá] című kötetem szolgált. Tehát az, amely miatt többek közt, még 1931-ben ki akartak bennünket zárni az UBS-ből, mert, mint mondták, az irodalmi szakosztály kommunista irodalmat ad ki (ide tartozott volna Ivan Horváth Vízum Európába — Vízum do Európy című novelláskötete is).

Daňo hatalmas kritikai apparátussal indult neki (idézte Lenint, Baudelaire-t, Gau- tier-t, Plehanovot, Teigét, Janko Král't, Ivó Kraskot stb.), de nem győzött meg... Nem, mert én az Esti fények írásakor a „város esti fényeitől“ és szerelemtől voltam részeg, azért írtam meg ezeket a verseket. S meg kellett őket írnom. Ahogy megírtam az Akkordok a szerelemről (Akordy o láske) című vers általános igazságot kifejező szavaiban:

„Nad poľom škovránok spieva, a preto nečuť šuchot pluhmi.“

(„A mező fölött pacsirta énekel, s ezért nem hallik az eke sustorgása.)

Egyszerűen: az én költészetem is világot hódított, tartalmában és formájában ez a költészet is a forradalmiság kifejezője volt. Ez is a valóságból, a valóság által kiváltott élményeimből, érzelmeimből fakadt. Formai szempontból pedig — azt hiszem —- előbbi köteteimnél magasabb szinten állt. A már említett Akkordok a szerelemről című versemet nem véletlenül soroltam be később Tüzek a folyó fölött (Ohne nad riekou) cím® kötetembe. S ez a folyó, ez a fősodrás itt sem hiányzott. Felfedezhető már Jazz a tűzhányó fölött című versemben (a Demontáž kötetben), de itt talán még nyomatékosabban:

A čo po zberbe, čo z krvi blížnych tučnie, — veď tá i bez mojich spevov dokončí hurhaj revolučne.

(Mit nekem ez a gyülevész, amely felebarátja vérétől hízik, — hisz ez a vér az én dalaim nélkül is forradalommal vet véget a cécónak.)

Aláhúzom, hogy „dalaim nélkül is". Igen, kétségbe vontam a költészetnek mint az osztályharc fegyverének hatékonyságát (Daňo ezt kívánta szememre hányni!). De ebben