Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - Turczel Lajos: A CSKP hatása a kisebbségi magyar szellemiségre és irodalomra a két világháború között

legkomolyabb elemeit pedig éppen abban érezzük, hogy az általánós emberi ideál nem egyforma a magyarországi és csehszlovákiai magyar előtt. Ezzel szorosan összefügg a magyarországi társadalmi és szociális viszonyok kedvezőtlen kritikája, mert — csak példának felhozva — a földbirtokreform és szociális reformok, az általános titkos választójog késlekedése, vagy a normálisnál nagyobb cím- és rangkórság csupa olyan intézményes szépséghiba, amit a kisebbségi magyar még anyaországának sem tud meg- bocsájtani...“ (I. m., 212. o.)

Meg kell jegyezni, hogy Dél-Szlovákia Magyarországhoz való visszacsatolása után az anyaországi uralkodó körök még a fenti megfogalmazással körülhatárolt mérsékelt polgári demokratikus szellemiséget is keményen kárhoztatták, a volt csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok vezérei pedig az ún. „felvidéki szellemet“ nemegyszer demagóg módon kisajátították, és „jarossizmussá“ torzították. Sajnos, a volt kisebbségi kultúr- emberek között is akadt kézséges segítőtársuk. A politikai zsonglőrködéseiről már korábban is jól ismert Szvatkó Pál volt az, aki egyik írásában cinikusan kifigurázta és ironikusan interpretálta a „felvidéki szellemet“, s ezzel mintegy megnyugtatta az anyaországi uralkodó köröket annak veszélytelensége felől: „A felvidéki ember visszajött a hazába, körülnéz, és elhelyezkedik — írta Szvatkó. — Az öregebbek, akik túljutottak a negyvenéves határon, gyorsan ráismertek a régire és keblükre ölelték. A fiatalok eszmélődtek, tapogatóztak, az ő élményük döntő és évtizedekre kiható. Először láttak magyar huszárt, magyar dolmányt és hajdút, s aggodalmas tárgyilagossághoz szokott szemük elmélázott a sok zsinóron és paszományon. Már megtanulták a címeket is, a rangfokozatokat, elvégre a külsőség nem okozhat akadályt sem a szeretetben, sem a megértésben ... Eddig félszegek voltak, a cseh nevelésből ragadt rájuk a megjelenés és a kifejezés fonáksága, ruhájuk-cipőjük esetlen, hangjuk dadogó és bicsakló, viselkedésük bizonytalan. Most elrohannak a szabóhoz, vagy köcsögkalapot vásárolnak. A leszürkült és ijedt felvidéki magyar hamar megtanulja a pátoszt, nem féltjük. Hangja kitisztul és öblös lesz, keze-lába biztosabb szerepet kap a mozdulatoknál, nemsokára tud már erősen dobbantani is.“ (Sz P.: A visszatért magyarok, 1938, 198. o.)

A kisebbségi demokratikus szellemiség ilyen és ehhez hasonló cinikus vagy demagóg megcsúfolásaival szemben elsősorban Fábry Zoltán mondta ki a „nem azonos!“ minősítést. „A jarossizmus nem egyenlő azzal a szlovenszkói szellemmel, melynek ismertető jegye a vox humana“ — írta a Korunk 1939. évi februári számában. írása további részében aggódó, szorongó kérdéseket vetett fel: „Meg kell állnom: ijesztő a kilátás. Túllőttem volna a célon? Ez, ennyi lenne a »felvidéki szellem« magyar életútja? Barátaim, Pestre került írótársaim, szóljatok, válaszoljatok! Hangotok alig hallom, csak a nagy politikai hullámverés ideért zúgását. Ez vagytok, ti vagytok? Szolidárisán és egyetem- legesen?“.

Fábry aggodalmas kérdéseire elhangzó szép válasznak, a kisebbségi magyar demokratizmus méltó megnyilvánulásának lehet tekinteni azt az összejövetelt, melyet a volt csehszlovákiai magyar írók és kultúremberek 1939. április 1-én és 2-án Gömöry János kezdeményezésére Budapesten tartottak. Ezt az összejövetelt — mely a Magyarországra került szlovák kisebbség érdekeiért is síkraszállt — a budapesti Népszava is elismerőleg méltatta: „Megmondjuk őszintén, eddig nem volt okunk arra, hogy higgyünk a felvidéki szellemben — kezdődik a Népszava cikke. — Nem bizonyította semmi a felvidéki magyar szociálisan kifejlődött alkatát, sőt azok a jelek, melyek ide, a fővárosba eljutottak a visszakerült területekről, a szociális alkat ellenkezőjét mutatták. Az anyaország legjobb erői, legjobb szellemei és mozgalmai izgalommal várták pedig, hogy erősítést, segédcsapatokat kapnak majd a felvidékiekben, de ez a remény végzetesén nem akart a várakozás légies világábó£ földre ereszkedni... Ez volt az anyaországi magyar értékítéletté erősödő benyomása a felvidékiségről, de sietünk kijelenteni, hogy csak mostanáig. Friss felvidéki szél fúj észak felől, s olyan erővel, hogy véleményünk átformálására vagy kiigazítására kényszerít bennünket..." E bevezető sorok után a lap részletesen, ismerteti az összejövetel határozatait, melyek — szerinte — a minőségi kiseb- ségi tradíció értékes megnyilvánulásaiként születtek meg. „Minket a határozatokból elsősorban az elvi és a kisebbségi szellemiség szempontjából alkati jelentőségű dolgok érdekelnek — hangzik a Népszava cikkének záróakkordja. — Bennük a kisebbségi múlt legjobb hagyományainak vállalását látjuk, és megállapítjuk, hogy a hagyományok nem vesztek el nyomtalanul, miként azt az első benyomások alapján joggal hitte az ember".